A kínai civilizáció kezdetei
Az első, Huangho melletti királyságtól az első császárokig
Kínát hatalmas hegységek és sivatagok választják el Dél- és Nyugat-Ázsiától, s választották el az ókorban is az utóbbi területeken felvirágzott civilizációktól. Így Kínában egy önálló civilizáció alakult ki, mely sok tekintetben a saját útjait követte, s a távol-keleti ország csak a késő ókorban megnyitott Nagy Selyemút révén került kapcsolatba a tőle nyugatra és délre fekvő országokkal.
Eredeti találmány a kínai írás. Ők is – akárcsak a sumérek és az egyiptomiak – eleinte képszerű írásjegyeket használtak. Embert, fát, házat, földet, stb. rajzoltak le, majd a képszerű jelekből lassan egyszerűbb vonalú írásjegyek alakultak ki, mint az ékírás esetében. Ám már a legelső ránk maradt írásjegyek is elég különös, több vonalból álló rajzolatok voltak, akárcsak a mai kínai írás. A selyemhernyót is mindenkitől függetlenül, elsőként kezdték tenyészteni, már az ősidőktől fogva, de voltak szelídített szarvasmarháik, rénszarvasaik, sertéseik, juhaik, kecskéik is. Ám a külvilágtól sem voltak azért teljesen elzárva. Házi bivalyaik és szelídített elefántjaik – kisebb mértékben, mint Indiában, de ők is tenyésztettek elefántokat – valószínűleg indiai eredetűek, a lótenyésztést pedig a tőlük északra eső belső-ázsiai sztyeppvidék nomád népeitől tanulhatták el. Ugyancsak a sztyeppéken keresztül, törzsről törzsre vándorolva juthatott el nyugatról Kínába a korongozó fazekasság mestersége. A kínai bronzművesség kialakulása azonban nagyon talányos. A bronzhoz szükséges ón és réz legközelebbi lelőhelyei Dél-Kínában találhatók, ám az első bronzművesek jóval északabbra, a Huangho mellett tűntek fel. Itt alakult ki az első, Sangnak, majd Jinnek nevezett királyság, itt éltek az első kínai bronzöntők, kovácsok, s rejtély, miként tettek szert tudományukra, illetve hogyan fedezték fel a déli ón- és rézlelőhelyeket. Ugyancsak itt, északon értettek még csak az íráshoz, itt kezdődött Kína írásos története, Kr. e. 1500 körül, s meglehetősen véresen. Élt az emberáldozat barbár szokása, akárcsak több ősi civilizációban, mely csak később tűnt el.
Kr. e. 1050 tájától kezdődően aztán már más kínai törzsek is eltanulták a jinektől az írást, valamint a bronzművességet, benne a bronzfegyverkészítés fortélyait, a csou törzsnek pedig sikerült erős szövetséget szerveznie, meghódítaniuk Jint, majd létrehozniuk az Ókínai Birodalmat, mely keleten elérte a Sárga-, illetve a Kelet-kínai-tengert, délen pedig túlterjedt a Jangcén. A csou királyok igyekeztek elkerülni, hogy a kormányzók, a főemberek nagy hatalomra tegyenek szert, ezért birtokokat nem adományoztak el, a földek a falvakkal királyi tulajdonban maradtak, s csak használatra adtak birtokokat. Ahogy azonban a csou királyok hatalma gyengülni kezdett a sztyeppei nomádokkal, hiung-nukkal, zsungokkal vívott háborúk során, egyre több tartományúr kezdte kivonni tartományát a központi királyi uralom alól, majd a birodalom különálló tartományokra szakadt, melyek királyságokká egyesültek, s egymással is gyakorta harcokba keveredtek.
Ennek a zűrzavaros időszaknak vetett véget a Csin Királyság uralkodója, Jing Cseng (Kr. e. 246-tól Kr. e. 210-ig uralkodott), aki a saját uralma alatt egyesítette újra a birodalmat, felvette a huang-ti – európai fogalmak szerint császári – címet, s ettől fogva Si Huang-tinak, első császárnak neveztette magát. Egységesítette az írást, a mértékegységeket, utakkal, hajózó-, illetve öntözőcsatornákkal hálózta be a birodalmat, s ő kezdte meg felépíteni a kínai nagy falat a hiung-nuk ellen. Ám túlzott szigorral, kegyetlen büntetésekkel sújtott le mindenkire, aki pisszenni mert ellene, s végül ez lett a veszte. Egy katonai egység a hosszú út fáradalmai miatt nem érte el időben a nagy falat, s mivel tudták, kíméletlenül sújtana le rájuk a császár, előremenekülve fellázadtak ellene. Mind több felkelő csatlakozott hozzájuk, a kirobbant polgárháború végén, Kr. e. 206-ban pedig egy falusi elöljáró, Liu Pang ragadta magához a hatalmat, ő lett az új császár, és Han néven dinasztiát alapított. A Han-császárok aztán okosabban folytatták, amit Si Huang-ti elkezdett. Szilárdan eggyé kovácsolták a birodalmat, leverték a lázadó főrangúakat, s szinte kizárólag képzett hivatalnokok hadával irányították Kínát. Nagy lovas seregeket szerveztek, melyek benyomultak a sztyeppékre, jobbról-balról bekerítették a hiung-nukat, nyílt csatákra kényszerítették őket, ezekből pedig a kínaiak kerültek ki győztesen, és nyugatra szorították a nomádokat. Emellett meghódították a belső-ázsiai Tarim-medencét, s megnyitották a híres Nagy Selyemutat. A Tarim-medence nyugati végében, Kasgarban aztán görög, perzsa, arab, stb. kereskedőknek adták el a karavánjaikon szállított selymet és egyéb árucikkeket, míg ők cserében rabszolgákat, drága- és féldrágaköveket, üvegtárgyakat, illatszereket, fűszereket kaptak. Emellett megismerkedtek több, tőlük nyugatra termesztett növénnyel, pl. a dióval, a szőlővel, a babbal, a lucernával, a sáfránnyal, melyeket aztán Kínában is termeszteni kezdték. A Nagy Selyemút pedig egész úthálózattá bővült, mely Nyugat- és Dél-Ázsiával évszázadokon át összekötötte az addig elszigetelten fejlődő Kínát.
Lajos Mihály
