Pilinszky János: Könyörgés

Tág szemmel már csak engemet figyel,

mint néma tó a néma csillagot,

nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis

ha megölném is, hinné: jó vagyok.

Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!

Az övé lenni, ha nem is egészen;

megváltanám egy futó tiszta csókkal,

hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,

éreznem újra félszeg, gyenge vállát,

irgalmazz meg szegénynek és nekem,

szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,

kis békezászló, oltalmat keres,

oldj fel maró, magányos bánatomból,

ha senkiért, az anyámért szeress.

Ez a vers drámai szépségű hangon szólal meg, és drámai sűrűségű mondanivalót foglal magába. A legvégén megtisztulást (katarzist) érez az olvasó. Mindez azért jöhet létre, mert a költő a létezés fájdalmas csodáját az ember legmagasztosabb érzésében, a szeretetben látja kiteljesedni.

Csak a vers utolsó sorában tudjuk meg, hogy itt egy felnőtt gyermek anyjához fűződő érzéseiről van szó. Ezért a költemény csak a másodszori olvasáskor telítődik meg különleges értékkel. Ekkor válik érthetővé a néma tó és néma csillag egymást figyelő képe, az a megbonthatatlan összetartozás, amely anya és gyermeke közt jöhet létre. Hiába él anya és gyermeke két emberként, különváltan, az „egyek voltunk rég a drága mélyben” élmény tudatosítása különösen szép és egyedien utánozhatatlan összetartozásról számol be. A felnőtt gyermek léttapasztalata során kialakult önértékelése, hogy szívében „nincs már más, mint durva dárdák”, csak látszólag segíti a különvalóságot, valójában ez sem lehet akadály semmiben, ezért kér irgalmat a megszólaló.

A vers egyik legérzékletesebb képe az anya ősz haja, a „kis békezászló”, amely „oltalmat keres”. Erre már a szerelmének hívja fel a figyelmét a felnőtt gyermek, őt kéri: oldja fel maró, magányos bánatából. S ha semmi egyéb értéke, szeretnivaló szépsége nem lenne, ez a végső kérése: „ha senkiért, az anyámért szeress”. Így válik a vers a szeretet, a szerelem, az anyaság és örökös gyermekségünk rendkívül gazdag dicséretévé.

Penckófer János