Kiss Dénes: Októberi szívverések
Negyvenöt év távolában
örök gyertyák az utcákon
ablakokban járdán téren
Októberben novemberben
kóbor kutya nyalja vérem
Szélben levélszilánk röppen
robbanás mind a fák ága
A szív is mint puska dörren
Velőt ráz a hírek gyásza
hallik anyáink sírása
Drága fiúk sosincs vége
Felnőnek a játéktankok
verődünk a lánc elébe
Októberben októberben
fürdik Isten a vérében
Sok kis suhanc nagy halála
Egész ország lett kokárda
Európa szivetáján
októberben novemberben
maradtunk mi megint árván
Ti ott Isten tenyerében
mi itt szétbárdolt hazában
fiúk drágák! Élünk vagyunk
A szivenlőtt októberben
nem meghalunk föltámadunk!
Sokszor olvashattuk már, mégsem lehet elégszer leírni Kossuth Lajos figyelmeztetését, hogy „az a nép, amelyik adott történelmi pillanatban nem áll föl tömegben a köztereken, később nem talál menedéket a történelem elől otthonaiban”. A magyarságnak eddig két ilyen felemelő pillanata volt, amikor a nemzet egységes akarata villant meg: 1848. március 15-e és 1956. október 23-a. Mindkét forradalmunk elbukott, ezért újra meg újra számot vetünk azzal, mi valósult meg a törekvéseinkből, és mi az, ami még várat magára.
Kiss Dénes versét ez a szellem hatja át. Az Októberi szívverések negyvenöt év távolából idézi föl a dicsőséges és fájdalmas eseményeket. A vers jelen idejűsége egészen közelivé varázsolja a múltat, és így kiválóan alkalmassá válik annak érzékeltetésére is, hogy a vérveszteség, az áldozat nem volt hiábavaló. „A szivenlőtt októberben / nem meghalunk föltámadunk!” mindössze két verssor, de az szinte mindent magába foglal. A nemzet erőszakos letiprását, az ügy halálát, de mindenekelőtt azt a reményt, hogy épp ebben az ügyben, ebben a nemzeti föllángolásban érjük meg a feltámadásunkat. És ez nem csak számvetés, de felhívás is, figyelmeztetés is. A költemény érzékletes képekben ugyancsak gazdag.
Penckófer János