Ady Endre: Karácsony
Ma tán a béke ünnepelne,
A Messiásnak volna napja,
Ma mennyé kén’ a földnek válni,
Hogy megváltóját béfogadja.
Ma úgy kén’, hogy egymást öleljék
Szivükre mind az emberek –
De nincs itt hála, nincs itt béke:
Beteg a világ, nagy beteg...
Kihűlt a szív, elszállt a lélek,
A vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság
S minden igazság a kereszté...
Elvesztette magát az ember,
Mert lencsén nézi az eget,
Megátkozza világra jöttét –
Beteg a világ, nagy beteg...
Ember ember ellen csatázik,
Mi egyesítsen, nincsen eszme,
Rommá dőlt a Messiás háza,
Tanítása, erkölcse veszve...
Óh, de hogy állattá süllyedjen,
Kinek lelke volt, nem lehet!...
Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
Beteg a világ, nagy beteg!...
Karácsonyi ünnep van, érezzük az emelkedettséget. A lélek derűjét, bizakodását. Megnyugvásba ér az ember, és nem tudja visszatartani a kiáradó mosolyát. Bensőséges közösségi béke ez, mert részévé avat az egész, és én magamban érzem az egészet. Nem töredékes, hanem emelkedett, nem részleges vagy elszigetelt; nem irányul senki, semmi ellen, hisz a célja önmagában rejlik, mindent befogad. Az öröklét üzenete, szerteáradó megnyugvás, no és persze sok-sok földi jóság. Fonott kalács és fenyőillat, ügyetlen dugdosás a szekrény körül, fiókok becsapódása, kicsik csilingelése égen-földön: megszületett a Megváltó.
De ki tudja végleg elfelejteni a mindennapok küzdelmét, a magunk árnyékát? Erről a hangulatról számol be Ady verse. Különösen fájdalmas sora az „elvesztette magát az ember”, mert eszünkbe idéz egy másik félelmetes sort: „elveszünk, mert elvesztettük magunkat”. A költőnek nem célja az ünneprontás, csak a rendkívüli aggodalom készteti, hogy így szóljon. Mind a mai napig érvényes igazságokat mond: „Kihűlt a szív, elszállt a lélek, / A vágy, a láng csupán a testé...” „Elvesztette magát az ember, / Mert lencsén nézi az eget...” A költő azért kiált új Messiásért, hogy a régihez visszatérhessünk.
Penckófer János
