Nagy László: Anyám ül, mint egy óriás

2003. május 2., 02:00 , 120. szám

Anyám ül, mint egy óriás,

gúzsba kötözve tart ölén,

ott rúgkapálok, pántlikás,

ütköző-szarvú kis bölény.

 

Bontsd a bogot, mert meghalok,

szeretnék élni szabadon,

a lányok vörös angyalok,

öklelném őket friss havon!

 

Nagy Lászlónak ez a mindössze két versszakból álló kis költeménye jól illik a Rege a tűzről és a jácintról című hosszúkölteményéhez. Ez utóbbiban a szerző nagyívű képet fest a családjáról, rendkívül érzelemdúsan és nagy-nagy szeretettel beszél apjáról és anyjáról. Néhol a fiúi hála hangján szól, de többnyire azt lehet érezni, hogy egy felnőtt ember – a költő – állít emléket a drága szülőknek.

Nagy László az Anyám ül, mint egy óriás című versében is csak látszólag magáról – a pólyás kisfiúról – beszél, valójában az anyai gondoskodáson belüli hangulat részesei vagyunk, amint elolvastuk ezt a költeményt. Részesei vagyunk annak a semmivel sem pótolható érzelmi szövetségnek, ami anya és gyermeke közt alakulhat csak ki egyedül. A szemlélet a „pólyásé”, amint óriásnak látja édesanyját, de az „ütköző-szarvú kis bölény” megfogalmazás már inkább lehet az anyáé, vagy az önmagára „visszaemlékező” férfié. Mert „férfias” a rövid vers zárlata is, amely a lányok „öklelését” említi. De ebbe a gondolati körbe tartozik az olthatatlan szabadságvágy is, ami igen bájosan kötődik a gúzsba kötözött kis férfi „rabságához”. Az pedig, hogy a lányok „vörös angyalok”, majdhogynem azt a színt is felidézi, amely a kisfiúknak jár ki ebben a korban: a kéket. A rövid vers tehát jóval túlmutat azon a képen, amelyet megalkot.

Penckófer János