Egy holland–magyar házaspár: Ineke és Zsolt

Mulderij Inekével akkor találkoztam először, amikor pontosan egy éve élt már Kárpátalján. Olyan tökéletesen beszélt magyarul, hogy arra gondoltam: bár holland állampolgár, de biztosan magyar bevándorlók gyermeke. Azóta Ineke Beregszászban telepedett le kárpátaljai magyar férjével, Badak Zsolttal. Nemrég arról beszélgettünk, miért is dönt valaki úgy Hollandiában, hogy Beregszászban akar élni.

– Mesélj magadról, családodról, gyermekkori élményeidről.

– A nevem Mulderij-Badak Ineke, Hollandiában egy Voorthuizen nevű 10000 lakosú faluban születtem. A szüleim hollandok, mindketten általános iskolai tanárok. És van három bátyám!

Az általános iskolát nálunk a gyerekek négyéves korban kezdik és nyolc évig, 12 éves korig tanulnak ott. A holland általános iskolákban egy osztályt végig egy tanár tanít. Mi is csak hatéves korban kezdtük tanulni a betűket, az azt megelőző osztályokat inkább óvodaszerű iskolai előkészítőként kell elképzelni, de mindenki számára kötelezőek. Tizenkét éves koromtól már egy közeli faluban levő gimnáziumban tanultam. A középiskola után egy évig szociális munkát tanultam, aztán jöttem Kárpátaljára.

– Hogyan esett a választásod Kárpátaljára?

– Elhatároztam, hogy önkéntes munkát vállalok. Már kicsi korom óta missziós szeretnék lenni, és itt volt a lehetőség, hogy kipróbáljam egy évig, hogy megtudjam, tényleg ezt akarom-e. Kárpátaljáról akkor még nem is hallottam, Oroszországban vagy Ukrajnában szerettem volna missziói munkát vállalni. Ez azért jutott eszembe, mert 15 éves koromban Fehéroroszországból voltak nálunk gyerekek, akiket nagyon megszerettem, miattuk kezdtem el akkor oroszul tanulni. Kíváncsi voltam Kelet-Európára. Végül az interneten keresztül találtam egy önkéntesi munkahelyet Ukrajnában. A humanitárius munkára jelentkezőket toborzó intézet először Budapestre küldött, ahol több holland önkéntessel közösen tíz napig ismerkedtünk a magyar nyelvvel. Később egy magyar önkéntes lánnyal együtt Beregszászba kerültünk, ahol a református egyház missziós házában laktunk. Szegényebb gyerekekkel foglalkoztunk iskola után a misszióházban, vasárnaponként hittanórát tartottunk a cigánytáborban. Gyakran meglátogattuk az öregeket, segítettünk takarítani, és egyéb szívességeket tettünk meg nekik.

– Mikor és hogyan tanultál meg ilyen jól magyarul?

– Beregszászban angolul csak nagyon kevés emberrel tudtam kommunikálni, a megkopott orosztudásommal sem mentem sokra. Szerencsémre akadt a Beregszászi Református Gyülekezetben egy lány, aki szívesen tanított magyarul, én is egyre jobban meg akartam tanulni ezt a nyelvet. De sokat segített az is, hogy két hónap itt-tartózkodás után találkoztam Zsoltival, hisz vele is csak magyarul tudtunk beszélgetni.

– Hogyan ismerkedtél meg a férjeddel, Zsolttal?

– A református egyház főiskolások és egyetemisták számára évente háromszor szokott ifjúsági hétvégét szervezni. Engem is meghívtak, és ott volt Zsolti is, akkor még mint földrajz szakos hallgató. Persze egy év után még visszamentem Hollandiába, mert akkor még nem döntöttem el, hogy hogyan legyen tovább. Otthon ápolónővérnek tanultam, de akkor már gondoltam, hogy vissza fogok jönni. Többször visszajöttem, Zsolti is meglátogatott Hollandiában, és akkor eldöntöttem, hogy hozzámegyek feleségül.

– Ilyen esetben az tűnne természetesnek, ha a sokkal jobb életszínvonalat biztosító Hollandiában telepedtetek volna le. Ezzel szemben ti Beregszászban vettetek házat, itt éltek és itt dolgoztok.

– Igen. Zsolt a Beregszászi Bethlen Gábor Gimnáziumban és a Beregszászi Bentlakásos Általános Iskolában oktat, én pedig a járási kórház sebészetén vagyok gyakornok az ápolónővéri képzésem részeként.

Arra a kérdésre, hogy miért telepedtünk le itt, válaszolhatnám azt is, hogy ez kevesebb adminisztratív nehézséggel járt. De nem ez az igazi ok, ha akarnánk, akkor élhetnénk Hollandiában is. Mi viszont mindketten szeretjük Kárpátalját és Beregszászt. Én is tudom, hogy itt jóval kevesebb lesz a fizetésem, hisz Hollandiában egy ápolónővér minimum 1680 eurót keres havonta, de mi megpróbálunk az itteniekhez hasonlóan megélni. Közben imádkozunk, hogy az Isten mutassa nekünk a helyes utat. De bármikor átköltözhetünk Hollandiába, ez biztonságérzetet ad.

– Az anyagiakon túl milyen különbségek vannak szerinted Hollandia és Kárpátalja között? Miben mások a holland emberek?

– Mindkét helyen túlzottan fontosnak tartják az emberek a pénzt. Az alapokat viszont könnyebben meg lehet szerezni Hollandiában. Mindamellett a hollandok talán több időt tudnak fordítani a szórakozásra és a családjukra. Kárpátalján viszont nyitottabbak, barátságosabbak az emberek, szívesebben látják a vendégeket. Nálunk előre pontosan meg kell beszélni, hogy hány órára megyek valakihez vendégségbe, még azt is, hogy maradok-e enni vagy nem.

Persze a két ország között sok más különbség is van. Másként öltözködnek az emberek, másak az utcák, a házak, egészen másak az ételek. De nekem tetszik a magyar konyha. Leginkább a falvak különböznek az itteniektől. Hollandiában csak nagyon kevesen foglalkoznak mezőgazdasággal, a többség üzemekben és a szolgáltatási szférában dolgozik. Nálunk nincsenek háziállatok a falvak házai körül. A teheneket, a baromfit a települések határában felépített farmokon tartják, ahol minden automatizált, például egy számítógép vezérelte rendszer eteti az állatokat. Így egy-egy család nagyon sok állatot tud gondozni, és sok földet tud művelni.

Hollandiában az ápolónővéri munka és a képzés is más: sokkal több figyelmet fordítanak a lélektanra a medicinai ismeretek mellett, ott nagyon odafigyelnek a kórházakban arra, hogy a beteg a lehetőségekhez mérten jól érezze magát, át ne vitesse magát egy másik kórházba.

Amit még hiányolok itt, az a bicikliút. Nálunk az egész országot behálózzák a leaszfaltozott bicikliutak, amelyek a leggyakrabban nem az autóutak mellett haladnak. Mi Zsolttal már szinte egész Hollandiát bebarangoltuk biciklivel. Itt is nekivágtunk már ilyen kirándulásoknak, de szerintem nem a legbiztonságosabb biciklizni a közutakon. Mindez azonban apróság ahhoz képest, hogy ma hozott a postás Zsoltinak egy katonai behívót, remélem, nem kell a végén majd bevonulnia, mert annak nem örülnék...

Badó Zsolt