Hagyományos pászkaterítők

Húsvétra készülve előkerülnek a kamrákból a kosarak, a szekrények aljáról pedig az úgynevezett pászkaterítők, amelyekkel a kosarak tartalmát húsvétvasárnap reggelén letakarják a templomba igyekvő katolikusok. Sokan talán nem is tudják ma már, hogy e díszes terítőket régen minden családban maguk hímezték az asszonyok. Múltunk e szeletéről dr. Kész Margitot, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola néprajzkutatóját kérdeztük.

– A húsvéti ételszentelés fontos kelléke a kosár, amelyben a pászkát és az egyéb ételeket szentelni viszik a templomba, valamint a terítő, amellyel mindezeket leterítik – kezdi elbeszélését az alapoktól Kész Margit. – Ahogyan változott idővel a kosár alakja és mérete, úgy módosult a terítőé is. Régebben, de még néhány évtizede is úgynevezett kétfülű nagy kosárral vitték szentelni a pászkát. A kosárba mellé rakták az összes többi húsvéti ételt is, amelyek hagyományosan a szentelmények közé tartoznak e tájon, azaz a sonkát, a kolbászt, a bort, a sárgatúrót, a tojást, a kalácsot, a tormát, a fokhagymát, a szalonnát, a sót stb. Természetesen mindenből akkora mennyiséget pakoltak, amennyi az ünnepre elegendő volt a család számra. Egy ekkora kosárra érethetően nagy méretű terítőt hímeztek. A mai kosarakhoz viszont, amelyekbe csak jelképesen szelnek egy-egy kisebb darabot az ünnepre készített ételek némelyikéből a szűk család számára, már nincs szükség akkora terítőre, mint régen, azaz változott a méretük, jellemzően sokkal kisebbek lettek.

– Honnan származtak ezek a pászkaterítők?

– Általában minden katolikus családnak, ahol még őrzik a pászkaszentelés hagyományát, van saját pászkaterítője is. A régi időkben az volt a jellemző, hogy minden család maga hímezte nagy gonddal ezeket a terítőket, amelyeket évente csak egyetlen alkalommal, húsvét reggelén használtak, és igen nagy becsben tartottak. Egyes régiókban az új asszony legelső teendője a húsvéti abrosz hímzése volt. Nálunk, Kárpátalján tudomásom szerint nem jegyeztek fel ilyen hagyományt, ám hasonlóan kiemelt szerepe lehetett ennek a munkának a helyi közösségekben is.

Eredetileg vászon volt a terítők alapanyaga, arra hímezték a mintát. Kárpátalján a legjellemzőbb a keresztszemes hímzés volt, de van példa szabadrajzú lapos öltésre, illetve újabban már vagdalásos technikájú mintával is találkozhatunk. A terítők színösszeállítása is úgy változott idővel, ahogyan a hagyományos hímzéseké általában, azaz előbb a kék-piros kombináció volt a jellemző erre a tájra, s csak később bővült, "színesedett ki" a paletta, azaz jelent meg előbb a fekete-piros összeállítás, majd terjedt el sorban a többi szín is, amint az üzletben megvásárolhatók lettek a hímzéshez szükséges színes pamutfonalak.

Régiónkra mindig jellemző volt, hogy a terítőkre hímezték az örömhírt: Feltámadt Krisztus!, illetve némelyikre azt is, hogy Valóban feltámadt! Magyarországon, például Hajdúdorogon, ahol Kárpátaljához hasonlóan jelentős számban élnek görög katolikusok, napjainkban már nem láttam feliratot a terítőkön, míg nálunk változatlanul sokan ragaszkodnak ehhez a hagyományhoz. Az is a szokás része, hogy a terítőn megjelenő egyéb díszítések, képek is a keresztény hagyományhoz kapcsolódjanak valamiképpen – lehetnek például angyalok, Krisztus a kereszten –, amelyek szintén ehhez az alkalomhoz, a húsvéthoz kötik a terítőt. Manapság sajnos életünknek ezek a míves kellékei is a kereskedelem martalékává, áldozatává váltak, hiszen a mai fiatalok már nem saját kezűleg készítik, hímezik a terítőket, hanem a piacon vásárolnak tucatholmikat.

– Mikorra vezethető vissza ennek a hagyománynak a kialakulása?

– Gyűjtéseim során XIX. század végi, XX. század eleji pászkaterítőkkel is találkoztam Kárpátalján, de nem zárható ki, hogy ennél korábban is használtak már kifejezetten erre a célra szánt hímzett terítőket.

– Jellemzően már csak a legidősebb asszonyok őrzik ezeket a darabokat a szekrény mélyén, de szinte szakrális tárgyakként ragaszkodnak hozzájuk. Egy-két helyen találkoztam azzal a megoldással, hogy falvédőként hasznosították ezeket a tulajdonképpen funkciójukat vesztett terítőket.

– Meglehet, múzeumban volna a helyük?

– Többször is rendeztünk már kiállítást pászkaterítőkből a beregszászi főiskolán, és szőttesgyűjteményünkben is őrzünk egy Aklihegyről származó példányt. Magam azonban nem tartozom azon típusú gyűjtők közé, akik mindenképpen meg akarják szerezni az őket érdeklő tárgyakat. Tiszteletben tartom azokat az idős asszonyokat, családokat, akik nem akarnak megválni legrégebbi pászkaterítőiktől, de bármikor szívesen rendelkezésünkre bocsátják azokat egy-egy kiállítás erejéig. Így azután jelenleg egyfajta virtuális gyűjteménnyel rendelkezünk ezen a téren, vagyis van egy igen jelentős listánk azok nevével és címével, akik szép és régi terítőket őriznek. Egyszer talán majd megérik az idő, hogy ezek a tárgyak valóban múzeumba vonuljanak.

(A fényképek a Rákóczi-főiskolán rendezett legutóbbi pászkaterítő-kiállításon készültek.)

hk