Ez van! Ezt kell szeretni?

Immár 20 éve, hogy Ukrajna független államként működik. A kezdeti eufória után ideje lenne visszatekinteni: mit ért el az ország, a terület, a falu? Mit alkottunk a köz javára, amit fel lehet majd mutatni az utókornak?

Visszanézve a letűnt korokra mit látok például falumban, Bótrágyon? A Magyar Királyság idején épült a templom, a falun keresztülfolyó csatorna. A csehszlovák – mindössze 20 éves – érára egy iskola és a községháza emlékeztet. Még a szovjet kor is hagyott nálunk egy óvodát, egy lassan düledező kultúrházat, egy ide nem illő emlékművet a „felszabadítás” (megszállás) tiszteletére. Más kérdés, hogy ez a kor „szabadította meg” az embereket vagyonuktól, sőt közel 90 embert az életétől is megfosztott.

Kutatok az emlékeimben, de csak a falu gázellátását tudom az ukrán állam számlájára írni. Amiről el kell mondani, hogy az emberek saját zsebéből finanszírozták a kivitelezést.

Akkor mégis mi történt az elmúlt 20 év alatt?

A legelső dolog, amit a közös szovjet–ukrán vezetők tettek: megszabadították az embereket a pénzüktől. Második „jó” tettük a szertifikátok (vagyonjegyek) szétosztása volt. Ez nagyon jól ki volt találva, hogy a tűzhöz közel ülők pillanatok alatt milliárdosokká váljanak.

A falunkban az első látványos dolog, ami történt, az volt, hogy le kellett rombolni (mert ilyen határozat született) a kastélyunkat. Ezt ma is majdnem minden bótrágyi ember fájlalja. A szebb korokat megért, nálunk kanálisnak nevezett Szernye-csatornából lassan szennyvízcsatorna lesz. A vasútállomás épülete lassan közvécévé változik. A környezet rendezése is elmarad a 60–70 évvel ezelőttitől.

Gondoltuk, egyszer csak pozitív irányba fordulnak a dolgok. Nem így történik. A falu szélén álló kis erdőt, amely egykor a pihenés, kulturális rendezvények, kirándulások színhelye volt, folyamatosan irtják, hol törvényesen, hol törvénytelenül. Mára lassan csak bozótos lesz. A legfájóbb azonban az, hogy volt ebben az erdőben egypár tölgyfa, amely biztosan több száz éves is lehetett. Ezeket védetté kellett volna nyilvánítani, hogy az újgazdag barbárok ne küldhessék rájuk a láncfűrészeseket. Nálunk nem így történt. Nyár közepén kivágták őket. Ezek a tölgyfák a falu szimbólumai voltak. Túlélték az Osztrák–Magyar Monarchiát, kibírták a világháborúkat, a csehszlovák korszakot, a szovjet érát (pedig az is rengeteget pusztított) – a független ukrán államot sajnos nem élték túl.

Felmerül bennem a kérdés: ha ez van, kell-e ezt szeretni? Ilyen vezetőséget választottunk (minden szinten) – ezt érdemeljük. A legtöbb embert nem érdekel más, csak a mindennapi megélhetés; akik próbáltak valamit változtatni, belefásultak a harcba. Nálunk az igazság „odaát” van. Ukrajnában még nem támadt fel az igazság. Remélem, egykor itt is lesz feltámadás.

Addig azonban sajnálom, hogy ebben az országban, ebben a korban kell élni. Ha valaki azt mondja, fel lehet kötni az útilaput, arra azt válaszolom: nem én jöttem Ukrajnába, Ukrajna jött ide.

Ha ez van is, ezt a mai helyzetet nem muszáj, nem kell, nem lehet szeretni. Csak remélni merem, hogy egykor ez az ország is szeretetre méltó lesz. Remélem, ez mihamarabb bekövetkezik. Addig pedig tűrünk, s aki bír, harcoljon, hogy mihamarabb ember- és természetbarát országban élhessünk.

Tisztelettel: Izsák Ferenc bótrágyi lakos