A bürokrácia diszkrét bája

Felderítő – kém. Partizán – bandita. Nemzeti felszabadító mozgalom – szeparatizmus, internacionalista segítségnyújtás – intervenció. Ezekhez a harmonikus fogalompárokhoz bátran hozzáadhatunk még egyet: állam – bürokrácia. Mihajlo Dubinyanszkij a pravda.com.ua portálon megjelent írásában, melynek néhány gondolatát az alábbiakban olvasóink figyelmébe ajánljuk, az állam és a bürokrácia társadalmi szerepével kapcsolatos kényszerképzeteinket veszi górcső alá.

Minden felülről eredő pozitívum az állam fogalmával társul. A jó államnak kötelessége gondoskodni rólunk, támogatni, védelmezni stb. Ellenben a bürokrácia kifejezés kizárólag negatív képzettársításokat vált ki. A csúnya bürokraták fosztogatnak, zsarolnak, elnyomnak bennünket és zavarják az életünket.

De az államot értelmetlen a hivatalnoki apparátustól elszakítva vizsgálni: az állami funkciók semmilyen más módon nem valósíthatók meg. Az államtól származó minden jó és minden rossz egyaránt a bürokrácia műve.

Az afféle szóbeli absztrakciók mögött, mint például „állami támogatás” vagy „állami szabályozás” kivétel nélkül élő, hús-vér hivatalnokok bújnak meg, az emberre jellemző gyengékkel. Ezért a tényleges gyakorlat feltűnően eltér a szép elméletektől, mint annak tanúi is lehetünk napjaink Ukrajnájában.

Honfitársaink azt akarják, hogy az állam aktívan avatkozzék be a gazdaság működésébe, s védje meg a nemzeti termelőt a piaci viszontagságoktól. Az ukrán bürokrácia nagyszerűen boldogul ezzel a feladattal.

A magas rangú hivatalnokokkal kapcsolatban álló honi ipar nem mehet csődbe: mindig támogatásra talál és előnyben részesítik mások rovására. Ha érdekelt valamilyen ínycsiklandozó aktívum megszerzésében, megbízhatóan elszigetelik a külföldi versenytársaktól. Hála a szorgos állami beavatkozásnak, Ukrajnában a monopolizáció olyan fokát érték el, amely elképzelhetetlen a vadkapitalizmusban. Rockefeller és Morgan labdába sem rúghatna!

Az államtól mindenféle juttatás és dotáció kifizetését, számos program és projekt finanszírozását várják. De a bürokrata semmit sem termel, csak újraosztani képes a mások által megtermeltet. A költségvetési terhekkel párhuzamosan nő az újraelosztás nagyságrendje is, a pénzeszközök útja az azokat előállítóktól a kedvezményezettekig egyre nő, s a hivatalnoki apparátus bugyraiban egyre nagyobb összegek ülepednek le.

Az államnak szánják Robin Hood, a merész útonálló szerepét, aki elveszi a gazdagok pénzét és szétosztja a szegények között. Valami effélét tapasztalhatunk a gyakorlatban: az állami hősök rendszeresen sorra járják az ukrán burzsujokat, felajánlva, hogy osztozzanak meg a szegényekkel. Csakhogy napjaink Karmaljukai és Dovbusai önmagukat és családjukat sorolják a „szegények” közé.

Elítélhetjük őket ezért? Mindenki jól akar élni, s ha neked rendelkezésedre állnak az erőszaknak a közjó nevében megszentelt eszközei, bűn nem élni velük. Kiadták a pisztolyt – boldogulj, ahogy tudsz! Ma ez a fő ösztönző, amely ráveszi az ukránokat, hogy állami szolgálatba álljanak.

Egyesek azt hiszik, hogy a helyzet megváltozik, ha a mai alkalmatlan tisztségviselőket becsületes, hazafias, fehér és bolyhos hivatalnokok váltják fel minden szinten. Akkor a rendszer végre úgy fog működni, ahogy kell, és a népnek jó lesz.

Jó volna tudni, honnan kerül elő több tíz-, sőt százezer igaz bürokrata? Valószínűleg speciális lombikokban nevelik ki őket hipnózis alatt, akár Aldus Huxley hőseit… A valóságban a probléma sokkal mélyebb, mint amilyennek tűnik. A honi bürokratákra ruházott meghatalmazások tömege már önmagában is megrontja az embereket, s visszaéléseket szül.

Megszerezve Janukovics, vagy akárcsak az adóhatóság egy szerény hivatalnokának hatalmát, a nép bármelyik fia ugyanúgy cselekedne és nem tartaná elítélendőnek a viselkedését.

A túlzott jogok által korrumpált közegben ez még csak visszaélésnek sem számít – ez a norma.

A nagy demagógoknak van egy csodálatos receptjük. Még több hatalmat kell adni az államférfiaknak – például a tömeges államosítás és a tömeges kivégzések jogát! Természetesen a nép nevében és a nép javára. A „néphatalommal” vagy „nemzeti hatalommal” felruházott mindenható bürokraták nem használják fel önös célokra a hatalmukat. Nem, nem, ez teljességgel ki van zárva!

Sok ukrán őszintén meg van győződve arról, hogy a sárkány legyőzésére egy még erősebb, még keményebb sárkányra van szükség. A meggyengült narancssárga sárkányt szemünk láttára falta fel a kék-fehér ragadozó. Elégedettek? Úgy tűnik, nem.

A morajló tribünök már követelik az újabb szörnyet, amely felfalná a mai ártalmas elitet. Ebből ered az egypetéjű jelszavak népszerűsége: „Bandera visszatér, és rendet csinál!” és „Egy Sztálin kellene nekik!”

Úgy képzelik, hogy a mindenható államnak kell mindent ellenőriznie, mindenhová beférkőznie, mindenki felett gyámkodnia, mindenért felelnie, mindent biztosítania és garantálnia. Ugyanakkor a mindenhol jelen lévő állami hivatalnokoknak sem szabad visszaélniük a helyzetükkel. Ha az efféle ábrándokban van valami logika, azt Arisztotelész és Descartes együttvéve sem lenne képes felfedezni.

Minél többet vállal magára az állam, annál több felhatalmazása van a bürokráciának, és minél több a felhatalmazás, annál tágabb tér nyílik a visszaélésekre. Ez, sajnos, axióma.

Nem véletlen, hogy az elrohadt állami struktúrák reformját – a tankönyvpélda Szingapúrtól az újabban divatos Grúziáig – az állami kötelezettségek tudatos megnyírbálása kíséri. Ez elkerülhetetlen, bár Szakartvelo (Grúzia grúz neve – a szerk.) hazai rajongói nem szeretik erre a kényes részletre terelni a figyelmet.

Tetszik ez nekünk vagy sem, de a grúz korrupcióellenes tapasztalat elválaszthatatlan a szociális-foglalkoztatási garanciák korlátozásától, s az állam elméletileg hasznos és szükséges gyámsági funkcióinak leépítésétől.

A logika egyszerű és nyilvánvaló. Ha korlátozzuk az állami beavatkozást a gazdaságba, számos lobbiszisztéma összeomlik. Lehetetlenné válik támogatni a testvér, a nász vagy a fiú cégét a költségvetés rovására. De nincs értelme felháborodni azon, ha a hazai nagyvállalat hirtelen ráfizetésessé válik, s felvásárolja a külföldi tőke.

Ha meredeken csökkentjük az adóprést, a vállalkozó nem lesz kénytelen elrejteni a jövedelmét, az adóhatóság pedig nem tud majd élősködni rajtuk emiatt. De akkor elfelejthetjük a bőkezű szociális kifizetéseket és a világon mindennek az állami finanszírozását.

Ha korlátozzuk a tűzrendészeti vagy építészeti felügyeletet, a hivatalnokok nem gazdagodhatnak meg a megfelelő dézsmákon. Igen valószínű, hogy nem válunk kevésbé védettekké az omlásokkal és tüzekkel szemben, hiszen a mi ellenőrző szerveink nem a veszélyes szabálysértések megszüntetésével vannak elfoglalva, hanem kenőpénz kicsikarásával. Mégis rendkívüli helyzet áll elő, mert már nem kereshetjük a felelősöket és nem háboroghatunk: „hová néz az állam?!” A polgároknak nem a bölcs államra kell majd számítaniuk, hanem önmagukra.

Elképzelhető-e tehát az ukrán államgépezet eredményes újraindítása? Naivitás egy jóindulatú vezetőre várni, aki holnap eljő a Bankovajára, és saját kezdeményezésére megkurtítja a csinovnyikok szárnyait. A rendszer reformjához erőteljes társadalmi igény szükséges. A bürokrácia sárkányát nem lehet megfékezni, amíg Ukrajna nem érik meg az állam és a polgárok kölcsönös jogainak és kötelezettségeinek felülvizsgálatára.

Mindenért fizetni kell, s ez alól a bürokrácia semlegesítése sem kivétel. Az ukránok választani kényszerülnek. Mi a fontosabb a számukra: másokra hárítani minden felelősséget, vagy bebiztosítani magukat a visszaélésektől és az önkénytől? Várni a beígért költségvetési lazaságot, vagy elkerülni az állandó pénzügyi veszteségeket? Önállóan rendelkezni a megkeresett pénz felett, vagy remélni, hogy a számtalan adó és járulék formájában befizetett hasonló összeget nem cincálják és rabolják szét, hanem bennünket szolgál?

Mi részesítendő előnyben: a jó szándékú nyilatkozatok vagy az objektív valóság? Úgy tűnhet, hogy a rendszer természetes oszlása megkönnyíti a választást. A mindenféle szociális funkciókat, melyek nevében az ukrán állam túlzott hatáskörökkel van felruházva, igen rosszul látják el. Ellenben a bürokratikus aktivitás mellékhatásai annál szebben pompáznak. A költségvetésbe befolyó pénz nyilvánvalóan nem elegendő a hivatalnokok étvágyának kielégítésére és a társadalmilag hasznos tevékenység szimulálására. Az állam formális kötelezettségei és a bürokrácia tényleges visszaélései közötti szakadék feltartóztathatatlanul mélyül.

De az érett választásra a társadalomnak még az az aktív része sem készült fel, amely az internetes fórumokon és a szociális hálózatokon tombol. A virtuális és a reális egyaránt megható kettősségtől fertőzött.

Az ukránok még mindig egy mindenható államról ábrándoznak, amely képes ártalmatlanítani a mindenütt jelen lévő bürokráciát. A rossz kémet ki kell végezni, mert rossz! A jó felderítőt viszont elő kell léptetni, mert jó! És eközben, úgy tűnik, senkit sem aggaszt, hogy ugyanarról a szubjektumról beszélünk.

hk