Magyarország első határrevíziója

Döntés a Felső-Belvedere kastélyban

Hetven évvel ezelőtt, 1938. november 2-án a bécsi Felső-Belvedere kastélyban kihirdették az első bécsi döntést, melynek értelmében Magyarország Csehszlovákia déli és délnyugati határvidékén visszaszerzett egy 12 700 négyzetkilométer kiterjedésű területet, 1 millió 62 ezer lakossal. A visszakapott területen mi, magyarok alkottuk a népesség 86,5 százalékát, így az új államhatár összehasonlíthatatlanul jobban igazodott az etnikai határhoz, mint a trianoni határ, a revízió tehát mindenképpen igazságos volt. De miként is született meg a határmódosítás, mely első bécsi döntés néven vonult be a történelembe?

A két világháború közti Magyarország az 1920-as trianoni békediktátumot követően egy pillanatig sem törődött bele az ijesztően igazságtalan országcsonkításba, hanem a kezdetektől célul tűzte ki a békeszerződés revízióját. Természetesen a magyar vezetés tisztában volt azzal, hogy erre csak az európai nagyhatalmak beleegyezésével kerülhet sor, és a fegyveres megoldással szemben diplomáciai megoldásra törekedett: tárgyalások révén kívánta elérni Trianon felülvizsgálatát. Ebben leginkább a németek támogatására számított, mivel a nagyhatalmak közül csak Németországnak lehettek határmódosítási igényei, és már a demokratikus weimari köztársaság is (melyet kikiáltásának színhelyéről, Weimar városról neveztek el) érdekelt volt a versailles-i békerendszer lassú lebontásában, majd Hitler és a nácik 1933-as hatalomra jutása után az újonnan létrejött Harmadik Birodalom gőzerővel látott hozzá az első világégés után kialakult békerendszer felszámolásához. S mivel Olaszország hiába került ki győztesként az I. világháborúból, az általa igényelt területek közül nem tudta megszerezni a frissen kikiáltott Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak (későbbi nevén: Jugoszláv Királyságnak) ítélt Dalmáciát, így az 1920-as évek elején fasisztává váló, majd a Harmadik Birodalommal szövetségre lépő Itália is hajlamos volt a versailles-i rendszer felülvizsgálatára. Magyarország így – a történelem furcsa ellentmondásaként – leginkább e két diktatórikus, elnyomó államrendű ország segítségére számíthatott jogos és igazságos revíziós igényeinek az érvényesítésében.

Miután 1938 márciusában Hitler bekebelezte Ausztriát, Csehszlovákiát szemelte ki új célpontjaként. Csehország és Morvaország német többségű északi, nyugati és déli határterületei, a Szudéta-vidék hovatartozása ürügyén kötött bele keleti szomszédjába, s háborúval fenyegetőzött, ha Csehszlovákia nem adja át a vitatott területet. A csehek nyugati szövetségesei, Franciaország és Nagy-Britannia pedig egy új nagy háború elkerülése végett engedtek a német nyomásnak, és szeptember 29-én Münchenben, a négy európai nagyhatalom, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Olaszország aláírta a Szudéta-vidék Németországhoz való csatolásáról szóló egyezményt. Ám mivel Magyarországnak és Lengyelországnak is voltak területi igényei Csehszlovákiával szemben, így e két állam is azt szerette volna elérni, hogy az ő ügyükben is hozzanak döntést a négyhatalmi egyezmény tető alá hozása során. Erre azonban nem került sor, csak az egyezmény függelékébe vették be – olasz javaslatra –, hogy Csehszlovákiának kétoldalú tárgyalások útján kell rendeznie a magyarokkal és a lengyelekkel kapcsolatos nézeteltéréseiket, s csak ha három hónapon belül nem születik megoldás a kérdésben, akkor döntsenek a kérdésben a négy nagyhatalom kormányfői.

Október 9-én tehát Komáromban tárgyalóasztalhoz ült a magyar és a „csehszlovák” delegáció, mely utóbbi csak szlovákokból állt (a müncheni megegyezés után Szlovákia autonómiát kapott), s a két küldöttséget Kánya Kálmán magyar külügyminiszter, illetve Jozef Tiso szlovák miniszterelnök vezette. Ám a szlovák delegáció teljesen felkészületlen volt, szakértőkkel sem rendelkezett, ráadásul igen merev álláspontra helyezkedett, előbb csupán autonómiát helyezett kilátásba a magyar többségű területek számára, majd csak igen kicsiny területi változásokba ment volna bele, melyeket a magyar fél természetesen nem fogadott el, így október 13-án a tárgyalások eredmény nélkül véget értek. Ezt követően a Magyarország irányában megértően viselkedő olaszok támogatták a tervet, hogy négyhatalmi döntés szülessen a kérdésben, a németek viszont ezzel nem értettek egyet. Ráadásul Ribbentrop német külügyminiszter egy olyan új határt javasolt, mely a magyar elképzelésekkel ellentétben Csehszlovákiának hagyta volna meg Munkácsot, Ungvárt, Kassát. Sztójay Döme berlini magyar nagykövet október 21-én kéthatalmi, olasz-német döntőbíráskodást javasolt, miközben Nagy-Britannia és Franciaország érdektelenségét fejezte ki a csehszlovák–magyar határvita kérdésében. Október 28-án aztán Ciano olasz külügyminiszter meggyőzte Ribbentropot, hogy egyezzen bele a német-olasz döntőbíráskodásba, valamint elérte, hogy Kassát, Ungvárt és Munkácsot ítéljék vissza Magyarországnak. A következő napon Magyarország, november 30-án pedig Csehszlovákia is jelezte, hogy elfogadják a német-olasz döntőbíráskodást, melyben november 2-án ki is hirdették a döntést, mellyel szemben sem Nagy-Britanniának, sem Franciaországnak nem volt kifogása, s csak később, a II. világháború folyamán változott meg az álláspontjuk…

A döntés értelmében Kassán, Ungváron és Munkácson kívül Magyarország visszakapta Beregszászt, Érsekújvárt, Lévát, Losoncot, Rimaszombatot, Rozsnyót, Galántát, Nagymihályt, Jols­vát, Verebélyt, Legenyemihályt. Ugyanakkor Pozsony, a szlovákok által lakott területek közé félszigetként beékelődött nyitrai magyar tömb, az új határtól északra eső városokban élő magyar szórványok, valamint Nagyszőlős vonzáskörzetének egy része és a Felső-Tisza-vidék Csehszlovákiáé maradt. Ám így is a felvidéki és a kárpátaljai magyarság döntő része visszatért Magyarország kebelére, s november 5. és 10. között a magyar honvédség a magyar lakosság ujjongásától kísérten bevonult a csehszlovák hadsereg által kiürített területekre. A Prágai Magyar Hírlap 1938. november 4-i, a határrevízióval foglalkozó írása pedig annak a reménynek adott hangot, hogy az új, a régitől sokkal igazságosabb, az etnikai határokhoz nagyrészt igazodó államhatár megvonása révén feloldódhat a csehszlovák–magyar viszonyt mérgező politikai feszültség, megerősödhetnek a gazdasági kapcsolatok, bekövetkezhet a magyar–csehszlovák kiegyezés, és békés viszony alakulhat ki a két ország között. Igaz, a cikkben mellékletként közzétett csehszlovák álláspontból a határrevízióval szembeni elégedetlenség hangja csendült ki. És valóban: sem Csehszlovákia, sem a Csehország 1939 márciusi német megszállása időpontjában német bábállamként megszületett Szlovákia sem nyugodott bele az első bécsi döntésbe. A II. világháború vihara pedig semmivé tette annak eredményeit.

Lajos Mihály