Vasárnapi üzenet: 2019. augusztus 4.

Jézus pedig leült a templomi persellyel szemben és nézte, hogyan dobja a sokaság a pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott bele. Egy szegény özvegyasszony pedig odamenve beledobott két fillért, azaz a legkisebb pénzt. Jézus odahívta a tanítványait, és ezt mondta nekik: „Bizony mondom nektek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe. Mert mindannyian a fölöslegükből dobtak, ő azonban szegénységéből mindent beledobott, amije csak volt: az egész vagyonát. ” (Mk 12, 41–44)

Ebben a rövid, mégis mély és meglepő történetben a Biblia hatalmas igazságokat foglal össze. A történet kerete egy teljesen átlagos jelenet: emberek mennek a templomba, s pénzt dobnak a perselybe. Ebben a történetben mégis sokadrendű a pénz. Jézus figyeli az embereket. Tudta, milyen gondolatokkal, lelkülettel érkeznek. Már itt üzenetet kapunk a történetből: mi hogyan készülünk az Isten jelenlétére? Sokszor felkészületlenül érkezünk meg. Nem adunk elég időt magunknak arra, hogy elcsendesedjen a lelkünk, hogy kiürítsük belőle a magunkkal hozott káros gondolatokat, hogy aztán Isten be tudjon tölteni minket az ő igéjével és lelkével. Azt mondja az ige, hogy Isten szeret benne lenni a halk és szelíd hangokban. Ezért készen kell lennie az ember szívének, lelkének, fülének arra, hogy meghallja Isten üzenetét.

Azután észreveszi Jézus az adakozásban való problémát is. Vannak, akik nagy adománnyal jönnek, és van, aki kevéssel. Az özvegyasszony az akkori legkisebb pénzt dobja a perselybe. Hogy lesz a két fillér több Isten szemében, mint egy hatalmas adomány? Úgy, hogy annak az asszonynak az volt a mindene, benne volt abban a két fillérben a teljes szíve, minden hálája, és az őszinte szeretete Isten felé. Ez a történet nem a gazdagokat ítéli el, viszont kiemeli a sorból az asszonyt, mert ő mindent elhozott, odaadott. És lehet a kevés is sok, ha abban benne van a szívem, ha örömmel adom, ha azt őszinte hálából adom Istennek. Lehet sokat is adni őszintétlenül úgy, hogy nem hálaáldozatként adjuk, hanem a fölöslegesből. Sokszor a fölöslegünkből adunk Istennek. Fennmaradó időnkből, maradék energiánkból stb. Istennek nem az adományunk összege számít, hanem a szívünk őszintesége. S nemcsak a pénzről van itt szó, hanem az időről, energiáról, döntésekről. Ez a történet arra tanít, hogy figyelmeztessük, neveljük magunkat arra, hogy ha teszünk bármit is Isten ügyéért, vagy adunk a pénzünkből, akkor ott van-e a szívünkben az őszinte hála, örvendezés, hogy vissza tudok-e adni valamit Istennek a sok jóból, amit ő adott nekem, vagy hála, öröm nélkül, megszokásból adok a fennmaradóból.

Balázs Antal
református lelkipásztor