Tíz évszázad…

Már kevéssel több, mint egy évezred telt el azóta, hogy 1000. december 25. és 1001. január 1. közt – a kutatók többsége szerint az ezredik év karácsonyán – a pápai legátus a magyar püspökök közreműködésével megkoronázta első királyunkat, I. (Szent) Istvánt, s jelképesen e szertartást tekinthetjük a keresztény Magyar Királyság megszületése pillanatának. Persze, a keresztény monarchia létrehozásáért vívott küzdelmek már István apja, Géza nagyfejedelem uralkodása alatt megkezdődtek, s Istvánnak előbb nagyfejedelemként, majd királyként több hadjáratot kellett még vezetnie, mire ténylegesen is minden magyar uralkodója lett, Magyarország pedig keresztény királysággá vált. Az azóta eltelt ezredév azonban bebizonyította nagy műve tartósságát, hazánk életképességét, mind fénykorainkban, mind – sőt talán még inkább – az emberpróbáló, vészterhes időkben…

Magyarország már a 895-ben kezdetét vett, és 907-ben befejeződött sikeres honfoglalás után, pogány-kori nagyfejedelemségként is középhatalomnak számított, ám pogány államként egyszerűen nem maradhatott fenn. Géza nagyfejedelem történelmi felismerése volt, hogy Magyarország – keresztény monarchiák közé ékelődve – nemhogy középhatalmi helyzetét, de a puszta létét is elveszítheti, ha maga is nem válik keresztény monarchiává, s nem a szomszédos európai nagyhatalmak: a Német-római Császárság vagy a Bizánci Birodalom által válik megtérített, de egyúttal meg is szállt, vagy legalábbis idegen befolyás alá került országgá. S létét, valamint középhatalmi helyzetét még keresztény királyságként sem volt könnyű megőriznie a XI. század derekán a németek, a XII. század második felében pedig a bizánciak ellenében, ám épp a magyarság erejét mutatta, hogy ezt mégis sikerült elérnie, sőt megerősödve került ki a küzdelmekből. A német veszély elhárulása után I. (Szent) László már nemcsak a besenyők és az akkor még ellenségesen fellépő kunok támadásait verte vissza, megvédve Magyarországot a sztyeppei nomádok honfoglalási törekvéseitől, hanem dinasztikus kapcsolatait kihasználva, bevonult a pártharcok anarchiájába süllyedt Horvátországba, megszerezte a horvát trónt, és tengeri kijáratot biztosított hazánknak a kéklő Adrián, utódja, Könyves Kálmán pedig Dalmáciára is kiterjesztette a magyar uralmat. S bár a következő évszázad második felében hazánk rövid időre a Bizánci Birodalom befolyása alá került, az ennek a befolyásnak véget vető III. Béla királynak már balkáni hódításokra is telt az erejéből, miközben fejlett közigazgatást épített ki, terjesztette az írásbeliséget, s úgy felvirágoztatta a gazdaságot, hogy a Német-római Császárság, illetve a Bizánci Birodalom kivételével széles Európában a magyar kincstár adóbevételei lettek a legnagyobbak.

A XIII. század elején, 1222-ben aztán megszületett az Arany Bulla, mely a társadalmi haladást szolgálta annak az elvnek a megfogalmazásával, miszerint nem a királyok állnak a törvények fölött, hanem fordítva, s az ország rendjeinek joguk van felkelni a törvénytipró uralkodók ellen. Igaz, ugyancsak a XIII. század hozta el egyik legsúlyosabb történelmi tragédiánkat, az 1241-1242-es tatárjárást. Ám IV. Bélának, „a második honalapítónak” úgy sikerült újjáépítenie – a szó szoros értelmében a romjaiból – Magyarországot, hogy középhatalmi helyzetét megőrizve emelkedett ki a történelmi viharból. S hazánkat az Árpád-ház fiági kihalása után sem tudták darabjaira szedni az ország különböző területeit uraló kiskirályok, mert IV. Béla leányági leszármazottja, az Anjou-házból kikerült erőskezű uralkodó, Károly Róbert megtörte az oligarchákat, és újból egységes királysággá kovácsolta össze, majd gazdasági reformokkal erősítette meg Magyarországot. I. (Nagy) Lajos uralkodása pedig újabb fénykort hozott hazánkra. Fellendült a városi élet, messze földön híresek lettek a magyar bőrművesek, ötvösök munkái, ekkor éltek és alkottak a középkor legíresebb magyar szobrászai, a Kolozsváry-testvérek: Márton és György, a latin mellett lassan terjedni kezdett a magyar nyelvű írásbeliség, s az uralkodó Pécsett megalapította az első (bár rövid életű) magyar egyetemet. Ám nemsokára feltűntek a déli égbolton az Oszmán Birodalom sötét fellegei: hét évvel a király halála után már török portázó csapatok törtek be a Délvidékre…

Ezután robbant be történelmünkbe egyik legkiválóbb hadvezérünk, Hunyadi János, aki csatái döntő többségében fényes győzelmeket aratott az oszmán hadak fölött, köztük is a legragyogóbb diadalát Nándorfehérvárnál, 1456-ban, mellyel jó fél évszázadra elvette a törökök kedvét attól, hogy komoly támadást indítsanak ellenünk. Így vált lehetségessé, hogy királlyá választott fia, Mátyás megteremtse a középkori Magyarország utolsó fénykorát. A nagy uralkodó létrehozta Európa legütőképesebb állandó zsoldosseregét, a fekete sereget, felszabadította a törökök által elfoglalt Bosznia északi részét, majd az oszmánok által fenyegetett Magyar Királyság megerősítése végett nyugati terjeszkedésbe kezdett, megszerezte Csehországtól Morvaországot és Sziléziát, s elfoglalta Ausztria keleti részét. Ezzel egyidejűleg Magyarországon kibontakozott a reneszánsz, felépült az új budai királyi palota, benne a Corvinákból álló nevezetes könyvtárral, könyvnyomda létesült a fővárosban, s országszerte gyarapodtak az iskolák, melyekben – akárcsak a törvénykezésben, sőt már az irodalomban is – a latin ellenében egyre nagyobb teret hódított a magyar nyelvűség. Ám halála után, II. Ulászló dicstelen uralkodása alatt rettenetesen legyengült Magyarország, s a fiatal II. Lajos Mohácsnál már nem tudta megmenteni azt a török hódítóktól…

Következett hazánk három részre szakadása, a „török világ”, melyet három kifejezéssel jellemezhetünk: keserves pusztulás, elszánt honvédő küzdelem, és csak azért is építkezés. A magyar történelem lapjaira íródott Kőszeg 1532-es, Eger 1552-es megvédése, a két Zrínyi Miklós – a dédapa és a dédunoka – több ragyogó győzelme, s ha estek is el végvárak, ha győztek is még a törökök, sohasem tudták birodalmukba bekebelezni Magyarország egészét. Közben Báthory István uralkodása alatt felvirágzott az Erdélyi Fejedelemség, mely a tizenöt éves háború iszonyatos pusztításai után főnixmadárként éledt újjá, Bethlen Gábor fejedelem pedig okos politikával megteremtette Erdély aranykorát. S szintén a csak azért is építkezés jele volt, hogy létrejött a Nagyszombati Egyetem, valamint a Sárospataki, a Debreceni és a Nagyenyedi Református Kollégium, megszületett a Vizsolyi Biblia, és kialakult a magyar irodalmi nyelv. S nemzetünk erejét mutatta, hogy túlélte a „török világot”, még ha utána az oszmánokat kiűző, hazánkat „megszállva felszabadító” Habsburgok uralma alá is kerülve nyerte vissza az egységességét. S levert szabadságküzdelmeink sem voltak hiábavalóak. Mert bár a Rákóczi-szabadságharc elbukott, de utána nem tért vissza a függetlenségi háború előtti kíméletlen Habsburg-elnyomás. A független és demokratikus, polgári Magyarország megteremtéséért kirobbant 1848-1849-es forradalom és szabadságharc is elbukott, ám a külpolitikai vereségek miatt meggyengült Habsburgok mégis rákényszerültek arra, hogy nem teljes, de nagyfokú önállóságot adjanak hazánknak, s mind Magyarországon, mind Ausztriában alkotmányos kormányzással váltsák fel a császári önkényuralmat. Az ezt követő félévszázad során pedig hazánkban kibontakozott a reformkorban beindult polgárosodás, Széchenyi István álmai mondhatni teljesen, sőt Kossuth Lajos álmai is részlegesen valóra váltak, s Magyarország a reformkorban és a kiegyezés korában akkora gazdasági, társadalmi, kulturális fejlődést élt meg, melyhez kevés hasonló akadt történelmünkben…

A XX. század azonban magával hozta történelmünk harmadik nagy tragédiáját, Trianont, ám a magyar nemzet még ezt is túlélte, a csonkává lett Magyarország sem roppant össze, Bethlen István miniszterelnöksége időszakában stabilizálódott, majd fellendült a gazdaság, s az oktatásügyben is fontos reformokra került sor. Majd Trianon ijesztő igazságtalanságainak a felülvizsgálatában is sikerek születtek, ám a II. világháború vihara mindezt elsodorta. 1944-1945 folyamán Magyarország „megismerkedett” a német náci, majd a szovjet kommunista megszállással, az utóbbi folytán pedig a kommunista hatalomátvétellel, s az elszakított területek többségén élő magyar nemzetrészek is (Ausztria kivételével) egyszerre tapasztalták meg a nemzeti és a társadalmi elnyomást a kommunista diktatúrákká vált államokban. Magyarország esetében viszont 1956 forradalma és szabadságharca sem volt hiábavaló, mert a megtorlás évei után a Kádár-rezsim kénytelen volt lazábbra engedni a társadalmi béklyókat, s a puha diktatúra évtizedeiben Magyarország lett a szocialista tábor „fogolytáborának” a „legvidámabb barakkja”. A kommunista diktatúrák aztán összeomlottak, ám Szlovákiában, Romániában és Ukrajnában még mindig alapvető nemzetiségi jogaikért kell küzdeniük az itteni magyar nemzetrészeknek. Ám hiszem, hogy nemzetünkben van annyi erő, hogy okos, ügyes és bátor politikával a jelen küzdelmeiből is győztesen kerüljünk ki. I. (Szent) István és megannyi nagy királyunk, kiváló államférfink szilárd alapokat épített számunkra, csak bennünk is legyen annyi hit, ész, erő és akarat, hogy ledobjuk az átoksúlyokat…

Lajos Mihály