Csoóri Sándor: Elidőzni az időben is

Gyorsabban múlik a nap, mint ahogy élek,

nincs időm megszeretni a korai levélcsörgést,
az égbehúzódó jegenyéket a házam előtt,
a tetőn ácsorgó galambokat –
Hajnalok rabolnak el a hajnaloktól,
szemek szemektől
s a frissen ledarált kávéban is mindig

csak a tegnapi országok illatoznak.
Nyár van, gyűlik a méz erdőkben,
kaptárakban,
számat és szememet odavárnák,
de az égen röpülő madár-koporsók után
én csak most érek ide nagymessziről
a behavazott koszorúkkal.
Ordítsátok: időt! időt! Talán a hangotok
lecsap rám

s elmúlásra féltékeny Othello, fölocsúdok,
mert én még könyveket akarok teleírni lassú esőkkel,
erdőket paráznasággal,
ballagni ráérősen a városokban hídtól hídig,
kékben, sárgában, vörösben,
a képeslapok meztelen nőit szép sorban elszeretni
a dologtalan kéjencektől
s elidőzni az időben is,

mint aki tükörképét nézi a vízben.

Egy különös nyugtalanság feszíti belülről ezt a verset. Egy kétségbeesett ember hangját lehet hallani, aki szinte retteg, hogy lemarad valamiről, hogy elfut mellette az élet. „Ordítsátok: időt! időt!” – hallani a lázadó és lázító biztatást, mert valóban az idő a kulcsa mindennek.

De nem egy ráérős emberről van itt szó, netán lustálkodóról, aki mindig későbbre halaszt mindent, és ezért kellene neki több idő. Nem. Épp fordítva: egy nagyon is tevékeny, száz irányba néző tettrekészség mozgatja ezt a pár soros beszédet. Nem véletlenül írja a költő monográfusa, Görömbei András, hogy Csoóri Sándor élete telítve van „eszmékkel, gondolatokkal”, „nagyfokú életteljesség-igény él benne”. „Személyiségének legalább annyira fontos része az életszeretet, a szerelem, a természet gyönyörűsége, mint a szellemi és politikai küzdelmek.”

Annak a nyugtalanító, sőt félelemkeltő érzésnek pedig, hogy biztosan le fog maradni valamiről, és hogy nem fogja tudni teljesíteni, amit mindenképp meg kell tennie ebben az életben, szépséges-szomorú költői megfogalmazását adja a nyár, az ősz és a tél egymásba érő képével. „Nyár van, gyűlik a méz erdőkben, / kaptárakban, / számat és szememet odavárnák, / de az égen röpülő madár-koporsók után / én csak most érek ide nagymessziről / a behavazott koszorúkkal”…

Penckófer János