Csoóri Sándor: Szeptemberi nők
Megint túl sok nő kószál az utcán,
megint túl sok nő kószál szívemben –
Kövek közül néznek rám a rózsák
világvégi nagy ijedelemben.
Aranyszájú szeptember a dombon,
kiáltani kéne most a nőknek:
vessék le a felhőket magukról,
rúgják le a kígyóbőr cipőket:
hűl ki a Nap, vakrozsdás birsalma,
hideglelős reggelek zörögnek –
mezítelen talpuk parazsával
forrósítsák újra át a földet:
melegítse Afrika-csípőjük,
hogy hózuzmó soha ne borítsa
s ne ússzon a világ, ez a bolygó,
vacogtató korszakokba vissza.
Városok, mint fecskék gyülekeznek,
csattognak a tetők: bádog szárnyak –
Nők: párálló, nyári világrészek,
ami csak él, tifelétek árad,
hazán-túli hazák, másvilágok –
arcotokba diólevél csattan,
őszi pofon, de ti tovább mentek
súlyos porban, nehéz sugarakban.
Már a vers címe is különleges. Mert mi az, hogy „szeptemberi nők” – kérdezi magában az ember. Léteznek talán augusztusiak is meg októberiek? És ők vajon milyenek? De nincs idő sokat morfondírozni ilyen butaságokon, mert az első szakasz negyedik sora máris kulcs a nagyon is komoly helyzet értelmezéséhez.
Itt egy „világvégi nagy ijedelem” a kiindulópont. Ez a „szeptember” ugyanis nemcsak évszak, hanem elmúlás is egyben. Méghozzá kicsiben a legnagyobb: a természetben a világmindenség. Ezért a „kihűlő Nap” rémlátása, vagy ami ugyanaz: a „vacogtató korszakokba visszaúszó bolygó” képe. Ezért „gyülekeznek a városok”, „mint fecskék”, hiszen minden és mindenki túlélni, megmenekülni akar.
A helyzetet viszont nem csak leírja poétikusan a költemény. Ezen a helyzeten nem csak kesereg a rémlátó személy. Ismeri a kimenekülés útját, tudja, hogy egyetlen megoldás létezik csupán: a nők. Ezen a „szeptemberen” természetesen a „szeptemberi nők”, akiket „őszi pofonok” nem rettentenek, és „Afrika-csípőjük” melegében nincsen félelem. Ezért árad minden és mindenki feléjük, hiszen ők a soha ki nem hűlő „nyári világrészek”, ők a „hazán-túli hazák” megmentői is…
Penckófer János