Vasárnapi üzenet: 2024. április 14.

„Az ember napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mező virága. Ha végigsöpör rajta a szél, vége van, még a helyét sem lehet felismerni. De az Úr szeretete mindörökké az istenfélőkkel van, és igazsága még az unokáikkal is; azokkal, akik megtartják szövetségét, és arra törekszenek, hogy teljesítsék rendelkezéseit.”

Zsoltárok 103, 15–18

Az egyetemes emberiség őstudásának egyik legjellemzőbb önképe mutatkozik itt meg: a földi mulandóság tapasztalata és az örökkévaló otthonra való vágyakozás. E kettő közötti feszültség feloldása minden emberi törekvés célja. A pusztulásnak való kiszolgáltatottság tapasztalata és az elvesztett örökkévalóságba visszavágyás életösztöne közötti feszültségre válaszként keletkeztek és keletkeznek a mindenkori vallások, ideológiák, tudományok. Tehát közös a kérdés, de más a válasz, közös a forrás, de más az út. 

A mulandóság tárgya: az ember napjai. Ezek vannak a mulandóságban. A zsoltár nem az ember személyét mutatja be mulandóként. Itt is az emberiség közös önképe mutatkozik meg, melynek értelmében az ember egy része örökkévaló, mely az örökkévalóságból jött és az örökkévalóságba megy („ellenben a lélek megtér az Istenhez, aki adta volt azt” – Prédikátor 12, 7). De az ember hatáskörében lévő időkeret (napok) és annak a tartalma (amit az embernek kell rendeltetésszerűen megalkotnia) minden minőségében a mulandóságnak van kiszolgáltatva. Bár elismeri a napok közötti különbséget: van fű és van virág (az életben van szürke és kiemelkedő, több és kevesebb eredményt mutató időszak), de miden lehetséges emberi eredmény csak a „mezei” kategóriában lehet, amely nem képes dacolni a nagyon is lehetséges szélvihar erejével (annak a mély gyökerű és vastag törzsű fa állhatna ellen). Ez a figyelmeztetés helyretévő kijózanítás az önistenítő emberi törekvésekből.

A mulandóság kiábrázolásának alanya: a végigseprő szél. Az eredeti szöveg szerint: „a benne – mezőben – haragvó szél”. Ez a fordítási pontosítás mutatja, hogy a szél itt megszemélyesített formát ölt (haragvó, haragos, dühöngő, dühös, mint egy ember). Mert itt a zsoltáros ki akarja ábrázolni az emberi alkotással szembeni tudatos ellenerőt. Amire mindig kell számítani (mert amilyen természetes a pusztában a szél jelenléte, olyan természetes a pusztító erők megjelenése az életünkben).

A pusztulás sodró tapasztalatával szembeni megoldás: a kapaszkodás (17–18). A kapaszkodás tárgya az Úr szeretete. A szeretet megjelenése felborítja a rendszert. Mert a vad mezőn (ebben a közegben) a létezés szükséges egyensúlyát csak pusztulás és pusztítás pulzálása tartja fenn (csak a fű és a virág létharca folyik a széllel szemben: a füvet kiszaggatja a szél, de a fű mégis elhullatja a magvait, melyből új fűszálak és néha virágok is növekednek, majd megint szél, és megint mag). Ebben az egyensúlyi rendszerben csak az erő számít, a szeretetnek nincsen helye. A szeretet értelmezhetetlen tényező, a bűn és a büntetés jogegyensúlykényszerében és a „vesszen a férgese” evolúció-harckényszerében (ezért van itt a szeret megjelenése előtt az ellentétes kötőszó: „de”). Itt a szeretet (és ami a szeretetből származik, pl.: irgalom, könyörület, lemondás stb.) csak zavaró tényező (aki világi karriert és előrehaladást akar, az jobb, hogyha gyorsan elfelejti a szeretet megnyilvánulásait, és helyette az erő megnyilvánulásait sajátítja el). Ezért a szeretet nem is földi (mezei) forrással rendelkezik, hanem annak az Úr a tulajdonosa és a forrása („az Úr szeretete”). Ezért nem is hatnak a szeretetre a világi törvényszerűségek, mert a szeretet azok felett áll. A szeretet léte: csoda (mely nem magyarázható e világi szempontból). Ezért a szeretet világi gyarlóságtól érinthetetlen jellege és égi eredete miatt alkalmas a kapaszkodói mivoltra. Tehát a gyengének (a fűnek, a virágnak, a bűnösnek és az elítélendőnek, a kiszolgáltatottnak és a halandónak, a tönkretett kapcsolatnak és a széteső családnak, a megrokkant nemzetnek és a megfogyatkozó egyháznak) is van lehetősége az életre: megmaradni a pusztító erőkkel szemben.

A kapaszkodás és így a megmaradás alanya az ember. Már nem az „ember napjai”, hanem az ember mivolta. Mert itt magának az embernek a megmaradásáról és nem az ember alkotásának a megmaradásáról van szó. Az istenfélő, azaz Isten szeretetébe kapaszkodó, Istentől függő ember jellemrészletezése a 18. vers, mely két részben mutatja be az Istenfélő ember megjelenését: megtartja Isten szövetségét, törődik Isten rendelkezéseinek teljesítésével. Gyakorlati rés, ami az Isten törvényének konkrét élethelyzetekben való megnyilvánítása. Ez a passzív és aktív oldal egysége: az Istentől függő élet.

Isten szeretete megtestesült Krisztusban. Az Isten szeretetébe való kapaszkodás a Krisztusba való kapaszkodás. Az Isten szeretetétől való függés a Krisztus életének a kiábrázolása és akaratának jelenben való megélése („élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” – Gal. 2, 20).

Radvánszky Ferenc
református lelkipásztor