Filip Tamás: Történet

Most, hogy a jégtáblák már úgy

recsegnek, hogy alig értjük egymást

e folyóparti étteremben, itt az ideje,

hogy egy kérdést föltegyek neked.

Csöndben leszek, amíg gondolkozol.

Nem tudom miért itt, és miért most,

ha eddig nem, akkor most már minek?

Talán a hely teszi, a határ-közelség,

hogy úgy érzem, tovább nem halasztható.

A sodorvonal hozzánk van közelebb,

a túloldalon más nyelven beszélnek.

Mintha valamit titkolnának előlünk.

Pedig az ő életüket esszük, finom.

Azt ígértem, csöndben leszek, és

mégis ennyit beszéltem. De most,

hogy a nehéz válasznak nekikészülsz,

tényleg elhallgatok. Hogy legyen

erőd kimondani, amit úgyis tudok.

Könnyű kis történet – mondhatnánk – könnyed ver­­­­­­­­selés és köny­nyen érthető mondanivaló. Az egyszerűség mintha tiszta gondolatokat jelentene, amely gondolatok egy messzebb mutató, de ugyancsak tiszta értelmet foglalnának magukba. És itt kezdődik a gond. Mert ha egy sima szakítás története ez a vers, akkor vajon miért foglal el benne olyan nagy teret a határ fogalma abban az értelemben, mintha egy idegen ország tűnne fel, miért a túloldaliság, a más nyelven beszélők felemlegetése? Az különösen több értelmet kap, hogy „mintha valamit titkolnának előlünk. Pedig az ő életüket esszük, finom.” Aztán meg a kérdést sem érteni tisztán, az meg végképp meglepő, hogy miért a kérdés, ha annyira tudvalevő a válasz. És hogyan függ össze a kérdésfeltevés időszerűsége és a jégzajlás?

Valamennyi kérdésre a válasz a költészet értelmében rejlik. Abban a világban, amelyben minden másként alakul ugyan, és mégis pontosan felismerhető benne a valódi világ igazsága. Ezért lehet bármennyire könnyen érthető és egyszerűnek mutatkozó is a vers, az mégis több, mint a valóság megismétlése. Ha elidőzünk egy-egy versben, mindig gazdagabbak leszünk, mint azelőtt voltunk.

Penckófer János