Veres Ágota: Puha selymek varázslója

Művészportrék

Kárpátalján meglehetősen rendhagyónak számít Veres Ágota pályája. Színész lett, de azután némileg váratlanul odahagyta a világot jelentő deszkákat, s azóta csak a festésnek él, méghozzá szép sikerrel. Érthető, hogy mindenekelőtt arról kérdeztük a művésznőt, hogyan lesz egy színészből festő.

- Minden emberben ott rejlik a művész, s ha egyszer "megfertőződik", már lényegtelen, hogy milyen módját választja az önkifejezésnek.

- Nem is vágyik vissza a színpadra?

- Furcsa dolog a vágy, mert persze időről időre mindig meglegyinti az embert, egészen váratlan helyzetekben is, de nem csupán a színjátszással kapcsolatban. A lényeg, hogy azt a korszakot már lezártam magamban.

- S ebben az új korszakában az önmegvalósítás számtalan formája közül miért éppen a selyemfestést választotta?

- Úgy érzem, a textil sajátos és nőies dolog. Temperával kezdtem dolgozni, azután jött a pasztell, az akvarell. Csak később, mások munkáit látva kaptam kedvet a selyemhez, s ez az anyag megihletett: az első kísérletek után egyre újabb ötleteim támadtak. Ugyanakkor nem ragadhatok le a selyemnél, nagyon érdekelnek a textilek, az iparművészet is.

- Mint bármelyik képző- vagy iparművészeti ágnak, a selyemfestésnek is megvan a maga technikája. Tanulta ezt valahol?

- Az ember abból igyekszik "gazdálkodni", amit elles a mestereitől, s amire maga jön rá munka közben. Különben a saját tapasztalataim alapján úgy gondolom, hogy a technikai ismeretek hiányának is megvan a maga előnye. Először természetszerűleg minden anyaghoz sután nyúlunk, de éppen ez biztosítja a kísérletezés spontaneitását, s bizonyos értelemben előrejelzi a folytatást. Ha ugyanis már ezekben az első próbálkozásokban felfedezem azokat a lehetőségeket, amelyekre szükségem van, s amelyek nem a technikai tudásból, hanem a bensőmből fakadnak, akkor folytatom a munkát, eltanulom a technikai fortélyokat, ellenkező esetben viszont inkább valami mással próbálkozom.

- Említette a mesterek szerepét. Nemrég tragikusan elhunyt édesapja, Veres Péter személyében Kárpátalja egyik meghatározó festőegyéniségét tisztelhettük. Ő terelgette lányát a festészet felé?

- Nagyon szerencsés embernek mondhatom magam, amiért ilyen édesapám volt. A művészet szeretetét, az alapokat valóban tőle tanultam. Mindig is azt szerette volna, ha a képzőművészetet választom - meglehet, látta bennem a lehetőséget. Én azonban sokáig igyekeztem kerülni ezt az utat; talán azért, mert hiányzott belőlem az ambíció, vagy azért, mert "lázadó korszakomban" mindenképpen ellent akartam mondani neki.

- Munkái nagyon kelendőek. Nem sajnál megválni tőlük?

- Ellenkezőleg - roppant boldoggá tesz, ha tetszik valakinek, amit csinálok. Van ugyan néhány darab, amelyektől nehezebben válok meg, mert érzelmi vagy professzionális szempontból kötődöm hozzájuk, de minden munka esetében eljön az idő, amikor látom, hogy meg tudom haladni azt az adott teljesítményemet, s így túl tudok lépni rajta.

- Egy művésznek általában fontos, hogy bemutathassa alkotásait. Könnyű ma kiállítási lehetőséghez jutni?

- Ma bárki szervezhet kiállítást; természetesen csak akkor, ha fedezni tudja a felmerülő költségeket, amelyek sajnos ma már szinte mindig "felmerülnek". Ezért is jó - különösen a pályakezdők esetében -, ha egy művész tartozik valahová, valamilyen szervezethez, amely segít neki ezen a téren.

- Egyébként tehát van már Kárpátalján kiállítási lehetőség, művészeti galéria, ahová fordulhatnak a munkáikkal? Van érdeklődő közönség is, azaz van értelme kiállítani ezeken a helyeken?

- Nekem még nincs túl sok tapasztalatom ezen a téren, baráti körömben azonban azt tapasztalom, hogy ma még nem igazán éri meg magángalériákban kiállítani, s ez nemcsak Kárpátaljára, hanem a tágabban vett régióra is igaz. Ennél azonban sokkal jobban bánt, hogy ma Beregszászban - kivéve a Rákóczi-főiskola által biztosított rendszeres kiállítási lehetőségeket - egyáltalán nincs galéria, és festőiskola sem. Pedig nevelni kellene a gyerekeket, s amiként van már színházunk, hála Istennek, létre kellene hozni a saját galériánkat is, ahol az ember az ízlését nevelhetné. Szerencsések vagyunk, hiszen itt vannak a hegyeink, a csodálatos természetünk, s van-volt Kárpátaljának saját festőiskolája is - gondoljunk csak Hollósyra, Erdélyire vagy Boksayra -, amivel korántsem büszkélkedhet mindenki. Ezeket a lehetőségeket azonban ki kellene használni.

- Hogy érzi, most, hogy elkötelezte magát a képzőművészet mellett, megállapodik?

- Azt hiszem, megtaláltam, amit kerestem. Örülök, hogy ki vagyok téve a saját hangulataimnak. Bár ez néha igen komoly kiszolgáltatottságot jelent, de a művészet már csak ilyen, és nem tudnék másképpen élni már.

- És lehet "művelni" manapság ezt az életformát Kárpátalján?

- Természetesen lehet, hiszen nem kell hozzá más, csak festék és ecset.

solt