Csehszlovák kolonizáció Kárpátalján

A pánszlávizmus jegyében

(Folytatás az előző számunkból)

A magyar etnikai terület fokozatos elszlávosításával a földreform szinte valamennyi közreműködője számolt. Ivan Daxner, a Szlovenszkói Telepítési Szövetkezet elnöke 1924-ben egy tudományos alapossággal megírt terjedelmes dolgozatban ismertette a magyarság gazdasági meggyengítésére, a telepes falvak hálózatának kiépítésére és a magyar etnikai sáv feldarabolására kidolgozott elképzeléseit. A kolonizáció és a parcellázás - vonja le a következtetést - "államunk létezésének egyik legfontosabb feltételei." Daxner szerint a magyarok közé telepített szláv lakosságot - a kolonizáció hatékonyabbá tétele érdekében - lehetőleg önálló telepes falvakba kell tömöríteni, vagy ügyelni kell arra, hogy a magyar községekbe telepített szláv kolonisták száma meghaladja az őshonos magyarságét. A telepes községekben azonnal gondoskodni kell az iskola, a községháza, a tanító- és jegyzőlakás, a kisdedóvó, a szegényház, a temető és a templom felépítéséről, miközben az "iskolának és a községházának a kolónia szellemi központját kell képezniük." Különösen fontosnak tartotta a templom és a kisdedóvó megépítését, mivel templom hiányában a telepesek a környező magyar falvak templomaiba járnának, ami "hozzájárulna elmagyarosodásukhoz." A csehszlovák kisdedóvók létrehozásának Daxner szerint azért lenne nagy szerepe, mivel ezekbe a magyar családok is beírathatnák gyermekeiket, s így "egy generáció alatt bármilyen erőszak nélkül is lehet majd szlávosítani a magyar falut és megbízható bástyává változtatni államunk határain."

A kolónia helyének kiválasztásánál ügyelni kellett arra, hogy a telepes község megfelelő nagyságú határral, kiváló termőtalajjal, bőséges és jó ivóvízkészlettel rendelkezzen, s ezáltal minél több életképes gazdaságot tudjon eltartani, közúton és vasúton egyaránt könnyen meg lehessen közelíteni, s ne okozzon gondot a piacok távolsága és elérhetősége sem. Elengedhetetlen, hogy a kolóniák ne ötletszerűen, hanem lehetőleg ötös-hatos csoportokban és egy időben jöjjenek létre, miáltal a szláv elem a kolonizált területen ha nem is többséget, de számottevő kisebbséget fog alkotni. "Természetesen arra is ügyelni kell - szögezte le Daxner -, hogy a kolóniák gazdaságilag önállóak legyenek, vagyis semmilyen módon ne függjenek a környező magyar falvaktól." Végül azt is hangsúlyozta, hogy a telepesek kiválasztásánál ügyelni kell arra, hogy Csehszlovákia azonos régióiból származzanak, azonos vallásúak legyenek, s azonos szokásokkal és kultúrával rendelkezzenek.

A szlovákiai - s ezzel a kárpátaljai - kolonizációt az Állami Földhivatal 1925-ben alapított pozsonyi székhelyű Telepítési Szakosztálya irányította. Feladatai közé nemcsak a telepítés levezénylése tartozott, hanem a telepesek gazdasági támogatása is. A telepeseknek nyújtott segítség részét képezte többek között adójuk elengedése, a felmondhatatlan, 33 évre szóló építési hitelek, az építési tervek ingyenes kidolgozása, széles körű szubvenciók gépek, tenyészállatok, vetőmag és gyümölcsfák vásárlására, földjuttatás új utak építésére. Az 1934-es katasztrofális szárazság idején a telepesek jelentős mennyiségű ingyenes takarmányt és vetőmagot kaptak, a nagy világgazdasági válság idején pedig az állam nemcsak haladékot adott a telepeseknek adósságaik törlesztésére, hanem azok egy részét el is engedte.

A magyarlakta területekre érkező telepesek általában Szlovákia és Morvaország északi részeiről származtak, akik otthon eladták kevésbé termékeny földjeiket, de voltak közöttük amerikai, jugoszláviai, magyarországi, volhíniai, ill. oroszországi szlovák és cseh emigránsok, valamint jelentős számban egykori legionáriusok, akik külön pénzügyi támogatásban is részesültek. A kolonisták sajátos csoportját alkották azok a szlovák telepesek, akik Árva megye és a Szepesség Lengyelországhoz csatolt falvaiból érkeztek.

Az 1928-ban nyilvánosságra hozott adatok szerint a földreform lebonyolítása során Kárpátalján 109 telepes család közül 108 (99,1 százalék) volt cseh, 1 (0,9 százalék) pedig szlovák. Magyar, ruszin vagy német család egy sem akadt köztük. Egy 1938. évi tájékoztató kötet szerint a volt magyarországi területeken 1937 végéig összesen 107 kolóniát hoztak létre, amelyeket 6 kivételével Szlovákia és Kárpátalja magyarlakta déli területein helyeztek el. Becslések szerint 1919 és 1938 között a kolonizáció keretében mintegy 2000 telepes család, azaz 8-10 ezer személy települt le Szlovákia és Kárpátalja magyarlakta területein összesen.

1938 októberében már sejteni lehetett, hogy Kárpátalja egyes területei visszakerülnek Magyarországhoz, s hogy a kormányzat célja az, hogy megszabaduljon minden olyan személytől, aki Trianon után költözött ezekre a területekre. A csehszlovák hatóságok ezzel az eshetőséggel számolva és rá felkészülve tudatosan készültek a telepek feladására. A Telepítési Hivatal elkészítette a várhatóan elcsatolt területek telepeseinek evakuálási tervét. A telepesek november első napjaiban vasútra rakták legfontosabb vagyontárgyaikat és elhagyták a kolóniát. Helyükre visszatértek a korábban elüldözött magyarok, közöttük sok, Horthy Miklós kormányzó által vitézzé avatott volt katona is. 1944-ben aztán ismét fordult a kocka, bevonultak a szovjet csapatok, s a csehszlovák helyett megkezdődött egy új kolonizáció - ezúttal a szovjet.

F. Zs.