2009. július 31.

"Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm" (23. zsoltár, 1-6. vsz.)

A legismertebb és a legtöbbet énekelt zsoltáraink egyike. Írója Dávid, aki pásztor volt, király volt, költő volt, hívő volt, s föltesz magának egy kérdést: kicsoda nekem az Isten? Ez a kérdés legyen mindnyájunk kérdése.

Dávid is tapasztalatból tudja, hogy neki Isten Pásztora és vendéglátó gazdája. Igen, mert eszébe jut, hogy valamikor ő is pásztor volt, atyja nyáját legeltette. Oroszlánokkal és medvékkel is viaskodott még suhanc korában, így érett meg a Góliáttal való viadalra. A nyáj megmaradása attól függött, milyen a pásztora. A nyájtól meg az kívántatott meg, hogy bízzék a pásztorban.

A költő az Úrban az egyetlen Jó Pásztort tapasztalta meg. Ezért bízik benne: mert egyenként ismer mindnyájunkat, tudja, mire van szükségünk, mikor miből mennyi az elég számunkra és hogy hol található. Azt is tudja, mennyit bírunk el, s mi válik lelki vidámságunkra. Oázisok között áthalad utunk élettelen és úttalan utakon, s felkiált Dávid: Nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy! Megtapasztaltad már te is?

A pásztor társalkodik a nyájjal: az igazság ösvényein vezet az Ő nevéért, tanácsol és nevel, történelmet csinál belőlünk, törvényt szab és kijelenti igazságát és kegyelmét. Megtestesíti önmagát és elmondja Krisztusban nekünk: Én vagyok a jó Pásztor, a jó Pásztor életét adja a juhokért – érted is! Ez az odaadás, halált legyőző szeretet.

Isten nemcsak pásztorunk, vendéglátó gazdánk is. Asztalánál fejünk elárasztott olajjal, Szentlelkének kenetével néz a Gazdára, kezünkben csordultig van a poharunk, az Ő áldásával.

"S az Úr házában lakozom hosszú ideig" – örökké.

Józan Lajos