Fancsika egykor és ma

Mátyás király ajándéka

Nagyszőlőstől kevesebb mint 10 kilométerre fekszik a járás egyik legrégibb múltra visszatekintő települése, Fancsika. A falu neve írásos forrásokban már az 1300-as évek elején megjelent. Fancsika nevét első ismert földesura, a Hont-Pázmány nemzetségből való Fancsika ispán után kapta (neve a régi magyar Fancs vagy Foncs személynévből ered). Lakosságát hajdan legnagyobb részben magyarok alkották, a szovjet érában azonban nagyon sok ukrán települt be a faluba, s ma már inkább ők alkotják a többséget. Fancsika lakói közt görög- és római katolikusok, reformátusok és pravoszlávok egyaránt vannak, s a vallás a nehéz időkben is segítette a magyar nyelv és identitás fennmaradását.

Királyi ajándék

A település eredetmondája szerint egy alkalommal Mátyás király épp a folyóparti erdőségben vadászott, amikor a Tiszához leereszkedve találkozott egy helybéli vadász Fanni nevű lányával. A találkozásból szerelem lett, s Mátyás a Fanninak vagy Fancsikának becézett lánynak ajándékozta a falut, amelyet aztán új birtokosáról neveztek el.

Mákos guba és szenes víz

A különböző felekezetek miatt az ünnepek sora, a hozzájuk tartozó szokások egyaránt különböző képet mutatnak. Annyi azonban bizonyos, hogy ha a forma meg is változott némiképp, a falu lakói ma is ragaszkodnak az egyházi ünnepekhez, jeles eseményekhez.

Karácsony ünnepén felnőttek, gyerekek, s az egyházak képviselői egyaránt jártak kántálni. Szenteste (a római katolikusoknál és a reformátusoknál december 24-én, a görögkatolikusoknál és a pravoszlávoknál január 6-án) leginkább a gyerekek, az ünnep első napján pedig a rokonok, barátok kántáltak. A nagy csoportban járó kántálók a Mennyből az angyal és a Leszállt az ég dicső királya című dalokat énekelték. Jártak csillaggal és betlehemmel is. Az egyik legjellemzőbb étel a babájka, vagyis a guba volt. A kelt tésztát ujjnyi vastagságúra nyújtották, összevágták, megsütötték, diót, mákot, mazsolát szórtak rá, tejjel leöntve ették. Szenteste halat is fogyasztottak.

Az újévet minden alkalommal maszkabállal ünnepelték, amelyen helybeliek zenéltek. A „cigány típusú” zenekarban hegedű, dob, harmonika, klarinét, szaxofon és cimbalom is volt. Lőrincz János nevű tagja miatt a bandát Jani-zenének hívták.

A szentelt víznek különösen nagy jelentőséget és fontosságot tulajdonítottak. A vízkereszt napján megszentelt vízzel megszentelték az ólakat, jószágot (hogy ne érje betegség az állatállományt), de a gyerekeket (hogy jók legyenek, ne legyenek betegek) is. Ittak belőle kicsit, s eltették, hisz többek között ijedtség ellen is használták. De ha valaki beteg volt, vagy egyszerűen „valami baja volt”, akkor is ivott belőle egy kortyot. Ha egy gyermek megijedt, szenes vizet csináltak: meggyújtottak 7 vagy 9 gyufaszálat, s mikor leégett, maradékát beletették a szentelt vízbe. Az így kapott szenes vízzel megkenték és megitatták az ijedt gyermeket. Ha a víz színén az elégett gyufa maradékából sok maradt fenn, az azt jelentette, hogy a gyermek nem egyszerűen megijedt, hanem rontás van rajta vagy szemmel verték (megnézték, megjajgatták). A szenes víz – sok egyéb mellett – gyomorrontás ellen is használt (ha az ember hitt benne).

A húsvétot megelőző böjtöt a görög- és a római katolikus hívek is szigorúan tartották. De a görögök sem tejet, sem vajat, sem húsféléket nem fogyasztottak, míg utóbbiaknál enyhébb volt a tartózkodás, s szigorúbban csak a szerdákat és a péntekeket tartották.

A virágvasárnap megszentelt cicukaágakkal megveregették a gyerekeket, fiatalokat, hogy jók és kapósak legyenek. Az ágakat a következő év húsvétjáig tartották, s leggyakrabban pászkasütés közben égették el (kidobni ugyanis nem volt szabad). Védelmi erőt is tulajdonítottak neki. Vihar esetén égettek belőle egy keveset, mert úgy tartották, a füst felszáll és szétveri a fellegeket.

Húsvétkor kétfüles, nagy kosarakban pászkát, piros tojást, sonkát, vajból mintázott bárányt vittek szentelni. A piros tojás Krisztus vérét, a bárány pedig az ártatlanságot jelképezte. A szokottól eltérően, megesett, hogy a szentelt ételekből maradt nagyobb csontokat odaadták a kutyának. Ha azonban már lerágta, össze kellett szedni és elégetni a maradékát, hogy a szentelményt ne taposhassa senki lába sem. A pászka négy sarkát (kereszt alak) levágják, és vagy elégetik, vagy a jószágnak adják.

Pünkösd ünnepén a házat és a templomot zöld ágakkal, leginkább hársfa vagy virágzó akác ágával díszítették fel. Ezek az örömet és az életet is jelképezték.

A jó termést hozó búzaszentelés hajdan a mezőn, ma pedig a templomban történik. A megszentelt búzaszálakból minden jószágnak adtak, hogy ne érje őket betegség, s sokan az imakönyvükben is tartottak egyet.

A szüreti időszakot bállal ünnepelték. A fiúk és a lányok „magyar” ruhába öltöztek, szekérre pattantak, s a csőszcsapat a falut járva hívogatta az embereket a bálba.

Munka és vigasság, avagy: csókkal fizesd meg

A tollfosztókra, fonókra, szöszdörzsölőkre, máléhántásra összejöttek a szomszédok, barátok, fiatal lányok, fiúk. A fonóban annak a lánynak, akitől egy fiú sikeresen „elleselte” az orsóját, puszit kellett adnia, hogy kiváltsa azt. Ha nem adott, mert szégyenlős volt vagy nem tetszett neki a fiú, akkor az, ami addig az orsóján volt, a kerítésre tekerve végezte. A segítőket bélessel, bejglivel, fánkkal kínálták. A tollfosztóban és a fonóban gyakran főztek kukoricát – szemesen. A málészemeket megfőzték, megcukrozták, s úgy kínálták az étket. De nagy esemény volt a lekvárfőzés is. Sokan jártak kavaróba. Munka után követezett a szórakozás: előkerültek a harmonikák, az udvar pedig tánctérré alakult.

Szokásban volt a farsangolás is. A nagyobb fiúk álarcot és jelmezt öltöttek. A „bitang jányoknak” gyakran úgy sikerült felöltöztetniük a fiúkat, hogy azokra még családtagjaik sem ismertek rá. Egy történet szerint az is megesett, hogy egy édesapa csak napokkal később tudta meg, hogy a „lány”, akivel incselkedett és ölébe ültette, a fia volt. A farsangolók meg is viccelték a háziakat: levették vagy kicserélték az ajtót, csípős dolgokat szórtak a tűzhelyre, s ha a ház leánya tetszett valamelyiküknek, akkor el is emelt valami apróságot, hogy aztán napokkal később fizetség ellenében szolgáltathassa vissza.

Kérőbe általában a vőlegénynek való apja, keresztapja ment. Amikor már biztos volt a nász, jött a tűzhelynéző, amikor a családok látogatást tettek egymásnál, hogy megnézzék, hová nősül/megy férjhez gyermekük. Egy héttel a nagy nap előtt járt hívogatni a fiatal pár. A meghívottak lehetőségeikhez mérten, ki mivel, igyekeztek segíteni. Az esküvőt megelőző estén volt a koszorúkötés, amin a vőfélyek is jelen voltak. A koszorút rozmaringból kötötték, s görögkatolikus esküvő esetében az került az esketés ideje alatt a pár fejére.

Hittek abban, hogy a halott lelke hazatér, ezért a tor után mindenből összekészítettek valamicskét, az asztalra tették, s körbeszitálták liszttel. A lisztben megjelent madárlábnyomok mutatták, hogy az elhunyt lelke otthon járt éjszaka. Ha halottal álmodtak, az esőt jelentett. Ha pedig sokszor álmodtak vele, akkor misét adtak, imádkoztak az elhunyt békéjéért.

Fancsikán is voltak olyan személyek, akiről a közösség úgy gondolta, képesek rontást tenni emberre és állatra egyaránt. Utóbbira vonatkozóan leggyakrabban az esett meg, hogy elvették a tehén tejét (vagyis a tehén nem adott tejet). Ilyenkor hívták azt az embert, aki vissza tudta ezt csinálni, s 2-3 nap elteltével már volt teje a tehénnek. Persze, lehetséges, hogy a baj okozója is ez a személy volt.

Egy szó szerint szellemes történet

A következő történet gyakran elhangzott Fancsikán a beszélgetéssel töltött estéken.

Néhány fiatal fiú a szomszédos Sásvárról tartott épp hazafelé az udvarlásból. A faluban lévő kis hídon jöttek volna keresztül, pont éjfélkor, de ott épp nagy ünnepség volt: szellemek, tündérek táncoltak (és voltak ott lovak is). A fiúk féltek, ezért megálltak. Míg ott álldogáltak, a mulatozó szellemek és tündérek fánkkal kínálták őket, amit – valószínűleg azért, mert féltek – muszáj volt elvenniük. Szerencsére azonban nem ették meg, hanem zsebre vágták. S jól jártak, hogy így tettek, mivel mire hazaértek, a fánkok lótrágyává változtak.

Egy asztalosmester évtizedei

Debrei János asztalosmesterként ismert Fancsikán.

– Édesapámtól örököltem ezt a mesterséget. Már kisgyerekként, 8-10 éves korom körül elkezdett foglalkozni velem, tanítgatni iskola után. Akkoriban ajtókat, ablakokat, konyha- és szobabútorokat csináltunk, és csak kézi szerszámokat használtunk. Na, de már nem úgy van, mint régen. Mostanában már minden korszerű. Már csak akkor használom a régi eszközöket, ha nagyon muszáj. Mivel munkahelyem van, csak szabadidőmben foglalkozom asztalossággal. Ajtókat, ablakokat csinálok, meg ami még adódik. De nemcsak az eszközök változtak meg, hanem az igények is. Sokkal nagyobbak az elvárások is, mint régen.

Fél évszázad a kaptafa mellett – egy susztermester tanítvány nélkül

Sztaroszta Ferenc suszterséggel foglalkozik már több mint 50 éve, így ő a környék egyik legnagyobb szakmai tapasztalattal rendelkező mesterembere.

– Már 52 éve foglalkozom ezzel a mesterséggel. 1960-ban kezdtem el tanulni Nagyszőlősön. Utána egy évet ledolgoztam műhelyben, aztán elmentem katonának. Katonaság után a suszterájban (cipőgyár – a szerk.) dolgoztam. Ott mindenféle munkákat csináltam. Először remontra (javítás – a szerk.) tettek, de voltam ellenőrző is 4-5 évet. Vizsgáltam a lábbeliket, hogy rendben vannak-e. Utána megint műhelyben dolgoztam Fancsikán, 3 évet. De megint otthagytam, és katonai szolgálatot teljesítettem. Ott voltam vagy 15 évig. Azalatt keveset foglalkoztam cipőkkel. Csak a családnak, rokonságnak csinálgattam. Katonaság után nyugdíjba mentem. Tíz éve nyugdíjban vagyok már. Régen csináltam is cipőket, csizmákat, de ma már csak javítgatok. Ma már nincs értelme új cipőket csinálni, mert dollárokért beszélik a bőrt. Az emberek nem fizetik meg. Hamarabb megveszik a boltban, piacon a cipőt. Nem érdemes csinálni. Itthon javítgatom a cipőket a helybelieknek. Van olyan hét, hogy egy párat hoznak csak be, hogy bevarrjam, kis foltot tegyek rá. De sokan inkább eldobják a lábbelit, mert nem érdemes csináltatni. Papír az egész, hullik mind szét, és inkább vesznek újat. Hívtam nem is egy fiatalt, hogy jöjjön mellém, megtanítom a mesterségre, de azt felelték, hogy minek, mikor van munkahelyük. A bírónak (polgármesternek – a szerk.) is mondtam, hogy rendezzen valamit, hogy legyen suszter a faluban, de abból se lett semmi.

Reméljük, hogy sokáig él majd még a magyar szó Fancsikán, lesz, aki továbbvigye a magyar szokásokat, hagyományokat, s lesznek még tanítványaik bőven a fancsikai mestereknek – mert van még kitől tanulni!

Akinek van kiegészítenivalója Fancsika múltjához, jelenéhez, értékes tárgyaknak, papíroknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta