József Attila: Harmatocska
Guggolva ringadoz
a málnatő, meleg
karján buggyos, zsíros
papiros szendereg.
Lágy a táj, gyöngy az est;
tömött, fonott falomb.
Hegyek párája rezg
a halmokon s dalom.
Hát dolgoztam híven,
zümmögve, mint a rét.
Milyen könnyű a menny!
A műhely már sötét.
Fáradt meg együgyű,
vagy tán csak jó vagyok
s reszketek, mint a fű
és mint a csillagok.
Ki merné eldönteni, volt-e hatása a Harmatocska világérzékelésére annak, hogy augusztusban született a költemény! Elsőre mi sem természetesebb, ha erre gondolunk, mégis nehéz ügy. És a keletkezés évéből (1929) sem szabad sok mindenre következtetni. Végső soron e versbeli nyári hangulat magyarázatához semmilyen külső út nem vezet, és a szerző életkora – huszonnégy év – sem játszhatott szerepet a létrejöttében.
A Harmatocskába foglalt világérzékelés korántsem egy átlagos fiatalembert idéz föl, és korántsem egy átlagos augusztusi estét. Szokatlan érettség, meglapozott gondolkodás és tudás valósul meg benne. Csak látszólag életkép a rövid mű. Az is, de több annál. Idill, ami nem más, mint a létben való kiengesztelődés.
A természeti táj a leszálló estében átlényegül, mint ahogy az elvégzett munka utáni jóleső ernyedtség és fáradtság is más minőség lesz: derű és megelégedettség, egy különleges „reszketés” csillaggal és fűvel. Ezt erősíti a „könnyű menny”, valamint az együgyűség, ami itt a mindenek egybetartozását jelenti, az Egy-séget. Röviden: olyan léttapasztalatra utal ez a rövid költemény, melyben tárgyias környezet és emberi biologikum egyszerre minősül át az érzékszervek által nem megtapasztalható valóságba…
Penckófer János
