Babits Mihály: Hegytetőn
Fürtjeinket a magas égbe mártjuk,
s a csillagok egész közelre jönnek,
mint színésznők egy nagy fekete bársony
függöny mögül; vagy mint kezes madárkák.
Forog a Föld: ma elhiszed! ma látod!
Szinte kifordul alólunk; de nem baj.
Az Ég közepén állunk, életünket
messze hagyva, mint elszállt mag a fáját.
Oh, hol vagytok lenn, földi kis csatáink?
Győzni majdnem oly kicsiség, mint bukni.
Milyen világba, micsoda jövőkbe
visszük a korhadt vén fa csecsemőjét?
Egy-egy meleg szikrát viszünk magunkban,
s ha győzünk, ellenségeink is győznek.
Tűz és levegő utazik hajónkkal:
jer, fagyos űr! jertek, hideg eónok!
Mindössze nyolcszor két sor, de micsoda távlatot idéz elénk ez a Babits Mihály-vers. Alig olvasunk bele, és máris elvarázsol. Valami furcsa „hegytetőn” vagyunk, közel „a magas Éghez”, olyan közel, hogy „fürtjeink” belemártóznak vizébe.
A csillagok színésznők gyanánt bújnak elő valami „fekete bársony függöny mögül”, ragyognak, de nem színházi előadás ez. Sokkal inkább valami elfelejtett állapot, az a ritka helyzet, mikor tisztán lehet érezni: nem csupán anyagból vagyunk. Persze tudjuk: létezik a hajfürt, ez itt a szemünk, az arcunk, testünk, nagyon is dobog a szívünk – ám ez csak kulissza. Színfal. Ezenkívül létezik valami más is. Létezik valami nem anyagi valóság, ahonnan visszanézve egész más értelemet nyernek „földi kis csatáink”. Ez a nem anyagi távlat megmutatja: „győzni majdnem oly kicsiség, mint bukni”.
Ám ez még nem minden. E furcsa „hegytetői” eszmélkedés egyik gondolatcsillaga azt is megvilágítja, hogy az anyagba zárt emberélet csupán évtizedekre tud kiterjedni. Ellenben az igazi valóság „eónokban” méri önmagát s a létet, vagyis hosszú évezredekben, ha nem örökkévalóságban…
Penckófer János