Versajánló

Ratkó József: Tavasz előtt

Mint nyílt seb, lüktet ez a táj;

fényt csöppent rá a Nap.

Megrándul, fölszisszen a szél.

Csípnek a sugarak.

Amarra domb van, kékre vált

ütésnyom, megdagadt.

Be irgalmatlan volt a tél!

Csontot zúzott a fagy!

Faludy György: Boldog, akit a halál ifjan ér el...

„Boldog, akit a halál ifjan ér el,

még boldogabb, ki meg sem születik.”

Theognisz és Szophoklész így, de én nem

hiszem ezt el nekik.

Mert áldás volt itt sétálnom a fényben,

barátokkal beszélni reggelig,

Petőfi Sándor: Már minékünk ellenségünk...

Már minékünk ellenségünk

Egész világ, látom én;

Szegény magyar, be magad vagy

Ezen a föld kerekén!

Akivel mi megosztottuk

Asztalunknak ételét,

Ruháinkat, hajlékunkat:

Éhenkórász volt elég.

Lászlóffy Aladár: Nagyobb baj is lehet, mint tűrni

Megáll az ész: a jogon innen

s a jogon túl játszik veled,

eleve ellened szól minden:

tovább pusztít a gyűlölet.

A természet se hagyja abba,

s az ember öli önmagát;

két ilyen front közé szakadva

dühöng és harcol a világ.

Takáts Gyula: Zsombék között

Planéták vagy

költők magánya,

– tűnődik Csu –

melyik nagyobb?...

És amíg a nádason

magány suhog és rettenet,

felütve hirtelen,

füzetjébe valamit ír!

Csu Fu valakinek izen.

A régi pásztornak talán?

Tóth Erzsébet: Égi ólomból

„húsz év múlva”

Nem múlik el, amit az ifjúság

egyszer beragyogott.

Ahogy nem múlik Ady, Németh László.

A haza szikrázó örökmondatai:

állnak az időben.

Hidd el, még nem késő.

Kassák Lajos: Honvágy

Életem, szabad hajó a tengeren

hej, be sokan szánnak és irígyelnek téged

kinek árnyat vetsz, kinek meg fényt hozol

és szállsz tova az ég zaklatott felhőivel.

Nyelvem csupa dal s a szemem csupa fény

ó, Művészet, akivel eljegyeztem magam

Vasadi Péter: Kancsal szózat

de unom már, hogy mindent

jobban tudnak

esti mérgecskét adagolva

városoknak, faluknak

szakad a test, lobog a tűz a képen

halottaktól kusza az árok;

előbb-utóbb te jössz

írják belém a sarlatánok

Németh László: Élet árvája

Kit a hét szent mirígy élni ajzott

S elröpített a sors vad íjja,

Boldogok a vasfejű, szálló nyilak

A víg messze csókra híjja

S löki az ösztön, a bús akarnok.

Formált az Isten, de egyik ujja

Hozzám se ért és most már nézhet,

Csoóri Sándor: Idegszálaival a szél

Itt kékül meg a kezed

s cintányér-arcod itt csattan a földhöz.

Nincs másik idő, mely befogadna,

másik ország, mely nevet adna:

ideköt

idegszálaival a szél,

pamutszálaival a köd

s végső türelem is ideötvöz.