Versajánló

Babits Mihály: Egy szomorú vers

melyben a költő azon panaszkodik, hogy nincsen barátja

Nekem nem volt barátom,

tőlem mindenki fut,

társaim elkerültek

mint idegen fiut,

idegent, megvetettet,

ki mindég mostoha,

kit senki sem szerethet,

nem is szeret soha.

Ratkó József: Tavasz előtt

Mint nyílt seb, lüktet ez a táj;

fényt csöppent rá a Nap.

Megrándul, fölszisszen a szél.

Csípnek a sugarak.

Amarra domb van, kékre vált

ütésnyom, megdagadt.

Be irgalmatlan volt a tél!

Csontot zúzott a fagy!

Faludy György: Boldog, akit a halál ifjan ér el...

„Boldog, akit a halál ifjan ér el,

még boldogabb, ki meg sem születik.”

Theognisz és Szophoklész így, de én nem

hiszem ezt el nekik.

Mert áldás volt itt sétálnom a fényben,

barátokkal beszélni reggelig,

Petőfi Sándor: Már minékünk ellenségünk...

Már minékünk ellenségünk

Egész világ, látom én;

Szegény magyar, be magad vagy

Ezen a föld kerekén!

Akivel mi megosztottuk

Asztalunknak ételét,

Ruháinkat, hajlékunkat:

Éhenkórász volt elég.

Lászlóffy Aladár: Nagyobb baj is lehet, mint tűrni

Megáll az ész: a jogon innen

s a jogon túl játszik veled,

eleve ellened szól minden:

tovább pusztít a gyűlölet.

A természet se hagyja abba,

s az ember öli önmagát;

két ilyen front közé szakadva

dühöng és harcol a világ.

Takáts Gyula: Zsombék között

Planéták vagy

költők magánya,

– tűnődik Csu –

melyik nagyobb?...

És amíg a nádason

magány suhog és rettenet,

felütve hirtelen,

füzetjébe valamit ír!

Csu Fu valakinek izen.

A régi pásztornak talán?

Tóth Erzsébet: Égi ólomból

„húsz év múlva”

Nem múlik el, amit az ifjúság

egyszer beragyogott.

Ahogy nem múlik Ady, Németh László.

A haza szikrázó örökmondatai:

állnak az időben.

Hidd el, még nem késő.

Kassák Lajos: Honvágy

Életem, szabad hajó a tengeren

hej, be sokan szánnak és irígyelnek téged

kinek árnyat vetsz, kinek meg fényt hozol

és szállsz tova az ég zaklatott felhőivel.

Nyelvem csupa dal s a szemem csupa fény

ó, Művészet, akivel eljegyeztem magam

Vasadi Péter: Kancsal szózat

de unom már, hogy mindent

jobban tudnak

esti mérgecskét adagolva

városoknak, faluknak

szakad a test, lobog a tűz a képen

halottaktól kusza az árok;

előbb-utóbb te jössz

írják belém a sarlatánok

Németh László: Élet árvája

Kit a hét szent mirígy élni ajzott

S elröpített a sors vad íjja,

Boldogok a vasfejű, szálló nyilak

A víg messze csókra híjja

S löki az ösztön, a bús akarnok.

Formált az Isten, de egyik ujja

Hozzám se ért és most már nézhet,